Varjútollak [Hat Varjú novellák]

Rainy Greetings

Ketterdam léptektől, suttogva lefolytatott beszélgetésektől, nevetéstől, pisztolylövésektől és kártyalapok suhogásától hangos utcáiba betolakodik a mennydörgés hirtelen, messziről jött moraja. Néhány járókelő felpillant az égre, mások az utcára nyúló tetők alatt folytatják tovább az útjukat, de akadnak olyanok is, akik talán észre sem veszik a vihar előjeleként érkező zajt; nem ritka, hogy Ketterdam utcáit egyik percről a másikra eső áztatja, ami olykor egész nap el sem áll.

Kaz Brekker épphogy megtorpan a Varjú Klub bejárata előtt, amikor fülének minden szegletét betölti a szürke felhőkből érkező morgás. Tudja, még most visszafordulhat, bemehet, hogy fülét újra a szerencséjüket eljátszó emberek zaja járja át, leülhet, hogy Jesper mellett megigyon valamit; azonban úgy dönt, elindul. Hosszú, fekete kabátja majdnem a földet súrolja, kesztyűs keze a botja végét díszítő varjúfejet szorongatja, léptei pedig, sétapálcájának ütemes kopogásával kiegészülve arra készteti az embereket, hogy hátrapillantsanak a válluk fölött és az út két oldalán szóródjanak szét, amikor rájönnek, ki sétál mögöttük.

Kaz magán érez pár kíváncsi pillantást; néhányat hosszabb, másokat rövidebb ideig. Tudja, nem sokáig foglalkoznak azzal, hogy megnézzék a kabátját, ahogy a nadrágjára is kevés figyelmet fordítanak – az embereket mindig a kesztyűje és a sétabotja érdekli a legjobban. Szeretik találgatni, miért hord kesztyűt, mi az oka annak, hogy soha nem veszi le őket, vagy azt, miből készült a bot, mi teszi olyan különlegessé, ami miatt csontot tud törni vele, ha akar. Viszont ez minden, amit az emberek tenni tudnak: találgatni.

Senki nem tudja a kesztyűk miértjét, vagy azt, a botja egyedi, az ő igényei szerint készített darab. Habár néha azt hiszi, az embereket mindez nem is érdekli, csak keresnek valamit, amiről beszélni tudnak. Meg merne esküdni arra, jobban foglalkoztatja őket az, ki is ő valójában, mint az, milyen kiegészítőket és miért hord. Azt is tudja, ha az emberek az ő személyes információ birtokába jutnának, akkor nem tennének mást, mint megpróbálnák ellene felhasználni azt remélve, ő majd eleget tesz a kéréseiknek.

Nem tudja elképzelni, hogy a megvető, talán undorral teli tekintetek mögött több legyen, mint puszta bosszúvágy, kapzsiság. Nem tud más magyarázatot találni a ferde pillantásokra, mint az irigység, vagy az elfojtott beszélgetésekre a félelem. Képtelen úgy végigmenni az utcákon, hogy ne sandítsanak rá az emberek a cigarettájuk mögül és ne bökjék oldalba a társaikat a fogadók előtt.

– Jó reggelt, Mr. Brekker!

Az ismerősen csengő, mégis ismeretlen hang az újabb mennydörgéssel együtt jut el Kaz fülébe. Nem néz fel, nem pillant oldalra, mégis pontosan tudja, honnan és kitől jött a hang; tudja, a lány a falnak támaszkodva áll, az asztalán található ládák csordultig vannak rakva gyümölcsökkel és a hajának végével játszik.

Kaz továbbhalad és végül három asztalnyival odább áll meg. Szeme sarkából látja, ahogy a lány most ellöki magát a faltól, miközben kiszolgál egy vevőt, ő viszont megpróbál arra koncentrálni, ami előtte van. Tudja, miért jött ki az árusok közé, tudja, mire van szüksége, nem engedheti meg magának a figyelme elkalandozását. Pillantását visszafordítja az asztalon heverő ruhákra, tekintetével átfésüli az egész kínálatot, fejében megpróbálja megtippelni, mely darabok azok, amik illenének rá és a többiekre.

– A pokolba is!

Az asztal mögött álló férfi hangosan mordul fel, Kaz pedig összerándul, amikor néhány vízcseppet érez az arcán. Fejét az ég felé fordítja, bőrére pedig azonnal rátelepszik pár esőcsepp. Látja, ahogy a férfi megpróbálja összekapkodni az árut, hogy minél kevesebb víz érje őket, hallja, ahogy a többi nézelődő gyorsabb tempóra kapcsol annak érdekében, hogy minél hamarabb találjanak védett helyet.