Budapest 1976

VI. - Prométheusz

Tamás Levente nem vette észre Szalay Lujzát. Legalábbis nem tudta azt a sok csinos lábat, szép hajat, kerek feneket, és karcsú derekat egy személyhez kötni. Mert azokat mindig megjegyezte. Hogy is tudná azt a vörös, cseresznye mintás nyári ruhát elfelejteni, aminek anyaga olyan vékony volt, hogy Liza lábai pontosan kirajzolódtak alatta, és halványan a bugyija vonalát is látni lehetett. Vagy azt a színes makramé toppot, amit a trapéz-farmernadrágjához vett fel. Nem is beszélve arról az egyszerű fehér miniszoknyáról, amit a szél mindig képes volt felfújni, Liza hiába próbálkozott lent tartani. De ezek mind csak kicsinyességek voltak, és Levi nem is tartotta őket többnek. Persze, izgalmas, fantáziadús kicsinyességeknek.

Először akkor vette észre először Lizát, amikor az Apolló-tér közepén lévő Prométheusz-szobor mellett sétált el. Egy hatalmas aranyszobor, egy szökőkút közepén. Az Apolló központ csúcsdísze. Levi egy szombati műsor után indult haza, de valójában már vasárnap hajnal volt. Üresen kongott a tér, és éppen senki sem járt arra, csak ő. Így, ő volt az egyetlen, aki látta aznap, hogy néhány aktivista éppen egy hatalmas vásznat feszít ki a Prométheusz-szoborra. „Eljött az idő az egyenlőségre!" Egyszerű üzenet, egy egyszerű vásznon, egyszerű betűkkel. A fiatal lányok azon dolgoztak, hogy a vászon a helyén maradjon, és úgy tűnt van tapasztalatuk a dologban. De Levi kételkedett benne, hogy a tavalyi „A PIA MINDENKIÉ" flúgos protestáció hozzájuk tartozott volna. Sokkal rosszabb kézírás. Miközben ezen töprengett, a szökőkút sekély vizéből hirtelen egy hangosan nevető lány bukkant elő. A ruhája teljesen átázott, és rátapadt a testére, míg az arcán csillogott a friss víz. Levi nem tudta levenni róla szemét. A lány angyali hangon kuncogott, míg a többiek Prométheusz kezéhez kötötték üzenetüket. Mikor egyikük észrevette az ott ólálkodó Levi-t, gyorsan rászólt a lányra, akinek tekintete hirtelen találkozott Levi-ével. A lány egy szót sem szólt, csak lassan a szája elé húzta az ujját.

- Shh! – sisegett, majd elmosolyodott, és Levi teljesen belekábult ebbe az egyetlen ártatlan mozdulatba. Már messze járt, mikor észbe kapott. Napokon keresztül kísértette ez az emlék.

„Az a lány."

Nem tudott róla semmit. Alig emlékezett rá, hogy mit viselt, vagy hogy nézett ki. Csak az az ártatlan tekintet maradt meg benne, de azt minden második szempislantás után maga előtt látta.

Nem tudta eldönteni, hogy ez rémálom-e vagy sem. Sok ilyen emlék kísértette nap, mint nap, de azok nem egészen ilyenek voltak. Sokkal sötétebbek. Ez inkább volt világos. Vakító talán.

Azt hitte, hogy soha többé nem látja a lányt. Hogy az egész csupán egy pillanatnyi „csoda" volt.

Álomnak tűnt, amikor pár héttel később meglátta a Polisz-csarnok előtt, a kirakott posztereket böngészni. Éppen Danival sétáltak az stúdióba. Ő éppen „kövekről" beszélt. Levi majd' beleőrült Dani unalmas, és számára ostoba dumájába, de elnézte neki. Ő volt a legfiatalabb a stáb tagjai közül, és általában jó társaságnak bizonyult. Alkonyi Dani, a jógyerek. Akadt mégis, mikor leleplezte végtelen különcségét. Olyan témák érdekelték, amiket Levi füle meg sem hallott. Ufók, földrajz, paleontológia, és dinoszauruszok. Ha még csak ennyi lett volna. Nem, ő képes volt órákon át ilyen haszontalan dolgokról beszélni. Megtörhetetlen lelkesedéssel. Azon a reggelen is így történt. Dani hangosan, eltökélten csacsogott.

- A műsor neve az, hogy Őslény-vadászok, és nagyon izgalmas – hadarta vidáman. – Tudtad, hogy a hatalmas testű dinoszauruszok jó megtartású lábnyomok tömkelegét hagyták maguk után, melyek egy része fosszilizálódott, s a kutatók számára ma értékes információkkal szolgál? Hihetetlen nem? Azok az óriási lények csak körbe néztek, és most abból tanulmányozzuk őket, amikre ráléptek – nevetett elevenen.

- Nos, igen. Imádok dinókat tanulmányozni – felelt Levi szarkazmussal.

- Nem Tomcsi, ma nem tudsz lelombozni – morgolódott Dani. – A mai napom isteni lesz. A bátyám átutazik Pesten és hoz nekem édesanyám zserbójából. Mh-hmm! A legfinomabb dolog a világon. És ha továbbra is így viselkedsz, egy darabot sem kapsz belőle.

- Várj, a mazsolás? – kérdezte Levi higgadtan, mire Dani bólintott. – Az tényleg elég jó.

- Elég jó? Ugye viccelsz? A te burzsuj segged sehonnan sem tudna ilyet venni – háborodott fel kissé, és Levi elmosolyodott.

- Igaz. Viszont tisztelt Alkonyiné valamennyiért biztosan sütne nekem, nem? Cserébe egy autóért, vagy nem is, inkább egy a haszontalan fiainál tehetségesebb fiúgyermekért. Azt még megengedhetem magamnak – viccelt Levi monokróm hangon, amivel sikerült jól felbőszítenie Danit.

- Tomcsi, téged egy nap valaki halálra fog verni – jelentette ki morcosan, mire Levi elnevette magát. Őszintén egyet értett. Miközben kedélyesen bólogatott, akkor látta meg az utca másik oldalán "a lányt."

A Polisz-csarnok történelme legkeservesebb időszakát élte éppen. Az egész épület omladozásnak indult, és kongott az ürességtől. Már járta a pletyka, hogy hamarosan bezárják, és teniszpályát, vagy bevásárlóközpontot alakítanak belőle.

Levi nem látott túl sokat, de ha nem is a szemével, érezte, hogy az az ember álldogál ott, aki egész eddig kísértette. Hogy hogyan ismerte fel olyan messziről, azt ő sem tudná megmondani. Sőt, az is lehet, hogy nem is az a lány volt az, bármit is hitt Levi.

Pár másodpercig nem eszmélt fel, és csak a csarnokra bámult. Közben már el is értek az Azurit bejáratához. Mégis, ha ilyen kevés is az esély, vagy ostobaság kezdettől fogva, meg kellett tennie.

- Dani, mindjárt jövök – szorította meg a kölyök vállát.

- Mi? Nem jössz? Már így is késében vagyunk – próbálta marasztalni.

- Van egy kis dolgom, mindjárt jövök – vágta rá gyorsan Levi, majd elindult a csarnok felé.

Lehet, hogy csak egy pillanattal késte le, vagy sosem volt ott a lány igazából. Ennek ellenére, ahogy Levi odafutott az öreg épület elé, és ott körözött tekintetével, valamiért megkönnyebbült. Előfordulhat, hogy ez csak a halvány remény, vagy az ő elhatározása hatása volt. Mégis, megnyugodott. A lány élő volt, és ő érezte, hogy a közelben van.

Nem egy ábránd.

Nem egy gimnazista, aktivista Vermontból.

Valamiért nem is volt csalódott, ahogy visszasétált az Azurit bejáratához. Ez az apró megvilágosodás, ha nem is jelentett semmit, segített neki kinyitnia a szemét.

Liza persze észre sem vette aznap reggel. Sőt, arra sem igazán emlékezett, hogy bárkivel is találkozott a vászon felrakásának estéjén. Sokkal inkább a másnapra, amikor őrjítő fejfájás és hányinger közepette kellet végig néznie a szerkesztőségből, ahogy a rendőrök néhány jobboldali tüntetővel darabokra szabják, majd elégetik a többnapos projektjét. Az egyenlőségüket. Mélyebb nyomot hagyott benne. Olyannyira, hogy pár héttel később, aznap reggel még mindig kedvetlen volt. Kételyek gyötörték a magazin, és a saját jövőjével kapcsolatban. Akkoriban a legnagyobb problémája még nem Tamás Levente volt. Arra még pár hónapot kellett várnia. Nem mintha vágyott volna rá, de még mindig kellemesebb volt a sármos komikusra gondolni, mint Magyarország végetnemérő patriarchizmusára.