Budapest 1976

III. - Apolló Központ

Liza eddig még sosem volt ilyen kiszolgáltatott Levi mellett. Eddig úriemberként viselkedett, és ugyan nem volt egy földre szállt angyal, de nem szorította ennyire sosem magához. Liza egyszerűen nem tudta megmondani, hogy ugyan miért érezte magát ilyen kényelmetlenül. Az egész jelenet, ahányszor csak lejátszódott a fejében, egyre érthetetlenebb és abszurdabb lett. Sietősre vette a távozást. Ahogy beszállt a liftbe, és az ajtók becsukódtak, felhúzta blúzát, hogy lássa a vöröslő nyomot, amit Levi tenyere hagyott. Nem volt túl feltűnő, vagy fájdalmas. Pár másodperc múlva már fel is szívódott. Csak annyira volt elég, hogy emlékeztesse Lizát a pillanatra.

Hirtelen úgy érezte, hogy sosem akar ebbe az épületbe visszajönni.

Biztosan csak ő csinál belőle nagy ügyet.? Az egész semmiség volt.

Liza nem volt ostoba. Naivnak is csak átlagosan.

Hamar átlátott Tamás Leventén. Hamarabb, mint a legtöbben.

Már az első pillantásnál látta, hogy nem egy igazán „jó fiú."

Párszor talán látta már a tv-ben, de legtöbbször az Apolló-téren futott össze vele. Csak szembe sétáltak egymással, vagy egymás után mentek. Több mint egy éven keresztül, egy héten minimum egyszer. Ez azért csak megmarad mindenkiben. Persze nem jelentett semmit. Csupán Liza azt látta, hogy Levi hogyan öltözködik, hordja a haját, vagy milyen kávét iszik. A legjobban mégis azt jegyezte meg róla, hogy néha bedobta a papírpoharát a kukába, néha pedig otthagyta.

Mindenkivel előfordult már, hogy egy hétköznapi döntés előtt állva a szeme előtt látta mindkét lehetőséget:

„Most lehajolhatok, és a kukába dobhatom azt a papírpoharat, vagy egész egyszerűen tovább sétálhatok, mintha észre sem vettem volna."

Mire végig gondolja az ember, már nevetségesen is fest, egy üres papírpoharat bámulva, hiszen a legtöbben már akkor tudják a választ, amikor a kérdést még fel sem tették.

Tamás Levi nem ezek közé az emberek közé tartozott.

Minden egyes nap, minden egyes pohár kidobása egy döntés volt számára. Olykor egy pillanat volt csupán, máskor egy egész perc.

Liza napját sokszor feldobta azzal, ahogy a kuka mellett állt, és vacillált. Csak mereven rostokolt, és szemezett a szemetessel.

Már akkor érezte, hogy Levi egy igazi különc, akit nem lehet csupán egy kategóriába besorolni.

Viszont ez együtt járt a jóval, és sok rosszval is.

Liza ma szemesült először az utóbbival. Véget kellett vetnie a saját maga hitegetésének.

A héten többet nem vitt ebédet Levi-nek.

Se szerdán, se csütörtökön, se pénteken.

Egy ilyen furcsa kapcsolat volt valójában köztük. Nem váltottak telefonszámot, vagy címet. Csak annyit tudtak a másikról, amennyit az elmondott magáról. Leszámítva azt, hogy Liza bármikor szembe futhatott Levi arcával a tévében vagy az újságban. Ettől függetlenül nem hagyta az általa alkotott képet befolyásolni olyan apróságokkal, mint egy rövid újságcikk arról, Tamás Levente hogyan szereti a gulyáslevest.

A három nap alatt Levi valahogy túlélte a napokat evés nélkül, de ezt Kornél persze nem hagyhatta szó nélkül. Főleg hétfőn nem, amikor is Levi aggodalmasan körözött a folyosón, egyre csak a liftet bámulva.

Persze senki sem jött.

Már rég elmúlt az ebédidő, és ugyan a hétfő az egyik legnyugodtabb munkanap, még bőven akadt tenni való.

- Mi a baj, Levi? – lépett Hilda oda hozzá, és a vállára tette a kezét. Ikrényi Hilda. Szintén egy humorista. A PestiSzó hercegnője.

- Hm – dünnyögte Levi távolba merülve. – É-h-e-s vagyok. Higrid – rontotta el a lány nevét szándékosan, miután egyszer régen véletlenül is megtette. Azóta úgy tett, mintha direkt lett volna.

- Er, Tomis, Er – sóhajtotta Hilda.

- Köszi – nyögte ki Levi. Ritkán vallotta be magának, hogy mennyire kedveli Katát, és hogy mennyire hálás a barátságáért. Most mégis egy ilyen pillanat adódott.

- Nincs mit, drága – paskolta meg a férfi vállát. Ő mindig is ismerte Levi jobbik oldalát. – Gyere, feltűzünk még pár ötletet a falra.

Mindketten át sétáltak a "Lövő"-irodába, de Levi képtelen volt kiverni a fejéből Lizát. Ahogy neki is csak Levi járt az eszében.