Budapest 1976

VIII. - Apolló-tér

- Meg foglak fojtani, te hülye ribanc! – üvöltötte a férfi. Erre többen felkapták a fejüket. – Mocskos kis kurva – folytatta, ahogy az utca sarka felé értek.

Lizának volt annyi előnye, hogy a sarok után szorosan elforduljon, és az első arra bóklászó férfi mögé gyorsan elbújjon, hogy az utána loholó idegen egy másodpercre elbizonytalanodjon.

Szerencsére egy kimondottan magas, öltönyös pasas hátába ütközött. Gyorsan megkerülte, és hátatfordítva neki elrejtőzött mögötte. Megmarkolta szorosan az öltönyének első zsebeit, és hátát szorosan a pasas mellkasához nyomta. Még levegőhöz sem jutott, az üldözője el is futott mellettük. Persze megtorpant, ahogy elvesztette a lányt maga elől.

- A picsába – kapott észbe, majd forgolódni kezdett. Mire meglátta Lizát a magas férfibe kapaszkodva, beérte a néhány ember, akik utána szaladtak. Az idegen még elköszönni sem tudott, már menekült is a többiek elől.

Három középkorú férfi volt, aki a segítségére rohant. Közülük ketten még a melegítős idegent kergették, a harmadik pedig meggyőződött róla, hogy minden rendben a lánnyal.

- Ugye nincsen semmi baj – érdeklődött.

- Minden tökéletes!

- Legközelebb vigyázzon jobban. Én sem szeretem ezeket a perverzeket, de jobb nem felhergelni őket – bólogatott, majd ő is tovább indult az idegen után. Az alakjuk egyre kisebb lett, majd elfordultak, és Liza elveszítette őket a szeme elől. Azóta se tudni, hogy utolérték-e.

Liza már azt sem tudta, hogy hol van. Olyan gyorsan zajlott ez az egész, hogy észre sem vette, hogy ki az, akibe éppen kapaszkodik. Csak egy ánizsos arcszesz gyengéd illatára lett figyelmes. Elfelejtette, hogy éppen egy ismeretlen pasas hasának dől, és a ruháját szorongatja. Mégis, alig tudott megmozdulni.

Apránként kiengedte kezeit, és eltávolodott a férfitól.

- Nagyon sajnálom – csuklott el hangja, ahogy megfordult. Még fel sem dolgozta a történteket, máris egy új járókelőnek kellett magyarázkodnia. Hacsak ilyen egyszerű lett volna.

Ahogy lassan felnézett, egy magas, jóképű, hihetetlenül sármos, és végtelenül zaklatott tekintetű férfit pillantott meg. Valakit, aki eddig céltalanul bóklászott csupán, mikor egy fiatal nő neki ütközött, majd hirtelen hozzá simult, hogy elrejtőzőn egy erőszakos gazfickó elől. Valakit, akit a semmiből meglepjen az, akit oly régóta keresett.

Levi őszintén nem a veszélyes szituáció miatt vágott ilyen nyugtalan arcot, hanem az egész lehetetlensége végett. Mégis mennyi esélye volt rá, hogy Liza pont belé fog ütközni az utca sarkán. Hogy pont belé fog kapaszkodni, és pont neki fogja megköszönni azt, hogy abban a percben éppen ott volt.

- Köszönöm! Hatalmas bajtól mentettél meg! – mondta Liza csillogó szemmel, kábultan a rémülettől, és megmagyarázhatatlan csodálattól. Micsoda véletlen, hogy pont egy ilyen vonzó férfiba botlik bele, aki még egészen ismerős is.

- Minden oké? – kérdezte Levi, a lány vállára rakva kezét. Véletlenül elmosolyodott, ami nagyon helytelennek tűnt.

- Talán vicces? – nevette el magát Liza kínusan, akaratlanul is.

- Azt hiszem. Egy kicsit – felelte Levi, aki képtelen volt hazudni. Még a mosolyát sem tudta letörölni. – Sajnálom – erőlködött nevetése elfojtásában. Sikertelenül.

- Ezen nem illik nevetni – fogta tenyerét szája elé Liza. – Nekem meg főleg nem – kacagott. Arra számított, hogy amint ideje lesz rá, elbőgi magát. Nem arra, hogy ez a pasas egyetlen nézésével megnevetteti. Mikor ez a gondolat végigfutott a fején, és némi nyugalom járta át, jött rá, hogy honnan volt ismerős. Ő volt az, aki oly sok reggelét feldobta a kuka előtti vacillálásával. Már két dologért is hálás lehetett neki.

- Sajnálom, tényleg, befejeztem – vett fel Levi érzéketlen, komor arcot.

- Ez sem sokkal jobb – nevetett Liza hangosabban.

Ennyi volt. Levi nem bírta ki, hogy ne villantson huszonnégykarátos mosolyt. Ez az egy, a mosolya mindig tökéletes volt rajta. Most még annál is tökéletesebb, hiszen ezúttal nem akart vele semmit eltakarni. Őszinte volt.

- Lehet, hogy nem látszik, de tényleg zaklatott vagyok, és aggódok miattad – nézett a lány szemébe, akinek már majd' kicsordultak könnyei a nevetéstől. – Jól érzed magad? Nem sérültél meg? – hajolt le, hogy jobban szemügyre vegye a lányt.

- Ugye tudod, hogy megmentettél – nyugodt meg Liza. Nem tudott nem Levi-re nézni.

- Azért ez túlzás – húzta össze szemöldökét.

- Megölelhetlek? – pillogtatta szempilláit Liza, mire Levi meghökkenten válaszolt:

- H-hát persze – tartotta vissza ostoba viccét, ami inkább így hangzott volna: „Drágám, te még le is..."

A lány lassan odahúzta magát Levihez, és szorosan hozzásimult, ahogy átkarolta. Levi érezte, ahogy Liza ölelése meleget érzést áraszt belé. Furcsa volt, és hirtelen az eddig álombaillő percek után, hidegrázás tört rá. Mielőtt egy kicsit is elengedhette volna magát.