Budapest 1976

XVI. - Fulladás

Egyre kevésbé látta, érzékelte Liza mi történik. Elsötétedett. A feje majd' szétrobbant. A szeme előtt a melegítős idegent látta. A lihegését hallotta, és érezte azt a kínzó dohányszagát.

Nem volt itt Levi. Most csak magára számíthatott.

Már nem csak egy ártatlan kislány volt. Nem érintetlen szűz. Nem más irányította az életét, hanem ő. Ezt az irányítást semmiért cserébe sem adta volna oda. Főleg nem egy férfinak.

Egész testét átjárta az adrenalin, és ő ezt a pillanatnyi erőt arra használta, hogy keményen ágyékon rúgja Kornélt. Az rögtön összerogyott a földre. Talán még eszméletét is vesztette.

Dani nyugtalanul fogta gyorsan meg Lizát, folyton ezt kérdezgetve:

- Jól vagy? – harsogta idegesen.

- Ugyan, semmi az egész – vette le magáról Dan kezét, míg friss levegőért kapkodott.

- Hiszen megpróbált megfojtani – ült sokk az arcára.

- Nézz rá, azt se tudja hol van – mentegette a lány, aki ezúttal könnyedén lépett túl a dolgon. Sikerült egyedül megoldania. Ezen nem talált sok agyalnivalót. Még nyoma sem igen maradt.

- Sajnálom – gyengült el Dani. – Meg kellett volna állítanom – lábadt könnybe a szeme.

- Dani – simította meg az arcát Liza. – Nem tehetsz róla.

- Hülyeség! – szidta önmagát.

- Nyugi, nem történt semmi komoly. Kornél elvesztette a türelmét, sokat ivott, ahogy én is. Valószínűleg be is van állva. Nem tudott tisztán gondolkodni. Tett egy rossz mozdulatot, hozott egy rossz döntést. Ennyi. Úgysem tudott volna tovább fajulni – hadarta higgadtan, és ahogy Dani csalódásával szemezett így folytatta: - És te bátran leszedted rólam.

- Mi? De hát... - ellenkezett.

- Igazán lovagiasan megmentettél – hazudta Liza. Hajlított cseppet az igazságon. – Talán rosszul emlékszem?

- Ige... - szólt volna közbe.

- Én pontosan úgy emlékszem, hogy te megvédtél. Így fogok rólad továbbra is mesélni. Alkonyi Dániel, aki megmentett egy "idegentől", aki rám mászott. – A Boros Kornél nevet sem szerette volna beszennyezni, pedig Kornél megérdemelte volna. Egyébként sem ez volt első rossz döntése. – Haza tudod vinni? – kérdezte Liza. Dani némán bólintott. – Helyes! Hozd rendbe – mutatott Kornélra. – Vissza kéne fognia magát. Talán nem zaklatni a nőket, meg ilyenek – mosolyodott el a lány. Erről Levi jutott eszébe. Ő ezen is talált volna valami kifigurázni valót.

- Sajnálom – nyögte ki Dani ezt az egy árva szót, ami oly sokat jelentett. Szívén hordozta Kornél helytelen viselkedésének súlyát.

Liza magabiztosan sétált a folyosóra, de mielőtt még magára hagyta Danit, ezt súgta oda neki:

- De egy üzenetet adj át neki, ha magához tér. Ha még egyszer egy rossz szava lesz hozzám, letépem a féltve őrzött kis kincsét – vigyorodott el a lány, és elindult a másik irányba elégedetten.

Itt volt az ideje, hogy elfogadja, még ezernyi ilyen helyzettel kell még szembenéznie. Minden nőnek. A férfiak gusztustalan disznók, és akármennyire is szeretné az ellenkezőjét, mindig zaklatni fogják, ezen nem lehet változtatni. Az egyetlen, amit az irányítása alá vonhat, az a saját szabadsága, és az ellenállásra való joga. Nincs szüksége senkire, hogy megvédje. Ő lesz a saját hőse. És ez a hős azt tesz, amit csak szeretne. Azt fog szeretni, akit csak akar. Jelenleg Levit akarja. Levinek nem kell tökéletesnek lennie. Feministának. Komolynak. Intelligensnek. Okosnak. Érzelmesnek. Az egyetlen elvárása az, hogy tisztelje. Úgy kezelje, mint aki egyenlő vele. Ha még halálosan szerelmes is belé, az már csak a desszert.

Véget vetett a kétkedésének. Gyökerestől kiirtotta magából a hasztalan kérdéseit, és felkészült rá, hogy akármi is történhet.