Budapest 1976

VII. - Pannonius utca

Most is csak rá tudott gondolni. A fejéből eltűntek saját gondolatainak többsége, és csak azt kántálták: „Levi, Levi, Levi!"

Ahogy ott ült az asztalán, és komiszul mosolygott.

Lizát meglepte, de Levi tökéletesen beleillett az ő világába. Nem is tűnt idegennek, se vendégnek.

Mindenki őt nézte. A legtöbben felismerték, de olyan is akadt, akit csak azért érdekelte, mert Lizát még nem látta férfival. Minden esetre senki sem tudta levenni a szemét a jelenetről. Liza még oda sem ért Levi mellé, máris képzeletbeli kamerák reflektorfényét érezte magán.

Nem volt ez új érzés. Gyakorlatilag minden nap hasonlót érzett az utcán, a metrón, a taxi hátsó ülésén, vagy a bolti sorban. Valamiért a megjelenése és kisugárzása nagyon lebilincselte a tömegeket. Itt a szerkesztőségen viszont sokkal inkább érezte otthon, biztonságban magát. Mindenkivel jóban volt, és tudta, hogy saját magáért, nem pedig a külsejéért figyelnek rá.

Nem volt könnyű elérnie ezt, akármilyen könnyűnek is tűnik.

Eleget küszködött már azokkal az emberekkel, aki nem voltak képesek túllátni a rövid szoknyáján. Legbelül attól tartott, hogy Levi is ezek közé tartozott. Ezért hezitált és kételkedett. Nem merte bevallani magának, de ez volt az igazság.

Ironikus.

Az első találkozásukkor még semmilyen kétsége nem volt efelől.

Az a tavasz egyik legsötétebb estéje volt.

Liza éppen hazafelé tartott egy baráti találkáról, és mivel nem volt elég aprója a taxihoz, kénytelen volt sétálni.

Amióta Budapestre költözött vidékről, már-már megszokta azt, hogy mindennap megfütyülték a férfiak. Néha az út mellett dolgozó közmunkások, néha a kocsma előtt cigarettázó alkoholisták, de egyszerű idegenekkel is előfordult, hogy nem tudták magukban tartani kéretlen véleményüket.

Egy térdig érő kígyóbőrmintás kabátot viselt, fordítottbőr bokacsizmát, és egy zöld selyemsálat. Nem volt túl kihívó, de Liza bármilyen ruhát felvehetett, a szükségtelen kommentek ugyanúgy érkeztek. Ezért nem volt hajlandó rá, hogy az öltözködésén változtasson. Bár kétségtelen, hogy néha ő is megijedt a nyers kiáltásoktól, vagy attól, hogy elkezdik követni. Számtalanszor előfordult.

Ezer és egy oka volt, hogy ne sétálgasson kedvére. Ugyan Pest egyik előnye volt, hogy szemtanúk mindig akadtak, és a legtöbben nem tettek mást a harsány kommenteknél, vagy néhány saroknyi „kísérgetésen" kívül. Liza mindig taxizott, amikor csak tehette. Ez az este nem az ilyenek közé tartozott.

A Pannonius utcán sétált, és az idegen a harmadik saroknál kezdte követni. Úgy egy méterrel ment a lány után, aki hallotta minden lélegzetvételét. Liza, arra számítva, hogy az idegen előbb utóbb megunja a dolgot, figyelemre se méltatta. Csak pár sarokra volt a Szirén-háztól, ahová gyorsan fel akart futni apróért, amit a fiókjában tárolt, hogy azzal fogjon egy taxit.

Nem aggódott annyira, amennyire esetleg kellett volna.

Már csak két sarok választotta el az épülettől, és már látta is a tetejét. Mégis arra lett figyelmes, hogy az idegen minden lépéssel közeledik hozzá. A szuszogása hangosabb, és a kellemetlen dohányszaga is intenzívebb.

Nem mert hátra nézni.

Tovább sétált, gyorsabban. Az idegen szorosan követte. Már az Apolló-tér mellé ért, mikor egyszerre az idegen mellé lépett, és a vállát az övéhez tolta.

Liza megtorpant, és félelme haraggal vegyült.

- Békén lehet hagyni – mondta, de hangja nem volt elég határozott. Az ötvenes, melegítős férfi könnyedén megragadta vékony selyemsálat, és ha Liza nem lett volna elég éber, le is tépte volna a nyakáról. – Mi a fene? – kiabálta a lány, majd visszaszerezve a sálat ellökte magától az idegent. Ez persze nem tetszett neki.

- Hülye kurva – motyogta idegesen, de ennyivel le is zárta volna a dolgot. Lizával ellentétben.

- Vén perverz! – vágott vissza. Körbenézett, és jó pár járókelő már figyelemmel kísérte az eseményeket. A lánynak seperc alatt megjött a bátorsága. – Egy ilyen vénember, mint te, mit akar? – kezdett kiabálni, hogy az egész Apolló-tér hallja. – Ennyi nyamvadt évtized alatt sem voltál képes egy inchnyi tiszteletet tanulni? – harsogta, mire a távolban egy ismeretlen nő nevetésére lett figyelmes. Ettől még vakmerőbb lett. – Ha egész eddig ez volt a randevútechnikád, nem csodálom, hogy egy nyugdíjas, kövér, magányos, szűz lett belőled, aki azt hiszi, hogy normális az utcán nőket zaklatni! – kiáltotta, mire váratlanul a férfi arca teljesen elvörösödött. Liza szerette volna szégyenlősségnek hinni, de azonnal rájött, hogy vérszomjtól forrott fel az idegen, amint felhúzta pulóverje ujjait. Látszott, hogy egy pillanaton belül ölre megy. Lizának még pont volt ideje futni, különben a férfi az egész utca előtt, már rég a földre szorította volna. Sikerült úgy felhergelnie, hogy a férfi minden erejével sprintelni kezdett utána.

Liza előtt pont nem volt senki, de ha lett is volna, az idegent nagy lendülete miatt nem tudta volna megállítani. A füle sarkából hallotta, ahogy páran utánuk indulnak. Hiába, nem bízhatott benne, hogy a megmentői időben leszedik róla, ezért a lánynak nem volt más lehetősége, futott, amilyen gyorsan csak tudott. Arra sem volt ideje, hogy segítségért kiáltson.