Ahogy minden hétköznap, az emeletet most, ezen a kedden is zűrzavar járta át. Sugdolódzás, csevegés, kiabálás, és hangos vitatkozás. Káosz. A legtöbben így írnák le. PestiSzó.
A Pannonius utcai Apolló Központ hét toronyházból álló épületegyüttese, Budapest középső részén, a VII. kerület szívében helyezkedett el. Az Azurit Pláza épületének 30-dik emeltén –, beceneve szerint Kristálycsúcson –, zajlott a legnagyobb élet, ami a Magyarkép stúdiónak adott otthont.
A PestiSzó egy késő esti komédiaműsor és varieté-show. Premierje tavaly volt az Magyarkép csatornáján. A műsorban rövid humoros jelenetek láthatóak, melyek sokszor politikai és kulturális paródiák, s melyeket egy nagy létszámú, állandóan változóban lévő gárda játszik el. Minden adást egy meghívott vendég konferál fel, aki elmond egy monológot, ezután gyakran szerepel a jelenetekben is, ha pedig zenészről van szó, rendszerint fel is lép.
Varázslatos tündérmese a legtöbb hírnév hajhász kölyöknek.
Persze amilyen szépen hangzik, olyan nehezen is lehet a műsort megvalósítani. Káosz. Hiszen egy hét áll csak rendelkezésre egy közel órás adás rendezésére, írására, forgatására.
De mégis mit számít ez Tamás Levinek?
Az őrület és a zűrzavar közepette neki csak egy dolog számít a hétköznapokon.
Liza.
Szalay Lujza, huszonéves fiatal, gyönyörű, és különleges lány volt. Úgy tűnt, hogy akárhányszor betette a lábát egy szobába, az idő lelassult, és halkan egy francia sanzon kezdett szólni, ami egyre hangosabb lett, ahogy Liza közeledett, ameddig meg nem szólalt angyali hangján. Akkor az idő felgyorsult, a zene elhallgatott, és az ember kábultan eszmélt fel az álomképből.
Nos, Liza így zavarta fel az írók életének, kezdetektől fogva is zavaros vizét, minden hétköznap.
Most is könnyeden kilépett a liftből, egy gyengéd mosollyal a szája szélén. Bézs francia barett sapkát viselt a téli hidegben, mely tökélesen illeszkedett aranybarna, kicsit vöröses, hullámosra dauerolt hajára. (Mert ez a hetvenes évek.) Ez az árnyalat remekül illett rózsavörösre festett ajkaihoz, ami a visszafogott sminkjének ékje volt. A kezére vetette vastag szőrme kabátját, és megigazította hófehér horgolt felsőjét, ami fedetlenül hagyta vállát. A gyönyörű blúz alatt egy kordbársony ceruzaszoknya szorította derekát, ami alól kilátszódott kerek térde, amihez éppen nem ért fel kígyóbőr mintájú, rézbarna csizmája.
Mintha még csak próbálkoznia sem kellett volna. Akármit húzott magára, mindig csodálatosan divatos és bájos volt. – Persze a látszat ellenére, ő bőven töltött időt az öltözékei összeállításával.
Már egyértelműen nem volt kislány, de még nem egészen érett nővé.
Egy pillantás alatt, halálosan belé lehet szeretni.
„Veszélyes fehérnép" – ahogy Levi mondaná. De Liza is hasonlóképpen jellemezné őt.
Amint a folyosón ólálkodó gyakornokok megérezték Liza szeder illatú Dior parfümjét, és szemükkel is megbizonyosodtak róla, hogy a nyár múzsája érkezett meg, mind elvesztették éppen, csak ép eszüket. A férfiak lefagytak, és a nők irigységbe sárgultak. Egészen amíg meg nem érezték Liza önzetlenül kedves kisugárzását. A lány, akinek csak tudott, név szerint köszönt, és úgy osztotta mosolyait, mintha adómentesek lettek volna.
Egyszóval mindenki oda volt Lizáért. Ezért sem értették, hogy mi a fenéért áll szóba Levivel. Látszólag mindene megvolt, és akárkit megkaphatott volna. Akkor mégis miért pont az a seggfej? Nos, a következtetés mindig az volt, hogy Levi átveri szegényt. Hogy meri? Azt az angyalt? Ezért csak még jobban utálták „azt a seggfejt."
Mert Tamás Levi nem volt sokkal több.
Mindenki, aki valaha személyesen is ismerte, egy elkényeztetett hülyegyereknek tartotta, akinek a gazdag családja el tudott intézni mindent. El tudott titkolni mindent. Bizonyíték sosem volt rá, de millió alantas pletykát sugdostak róla. Rosszabbnál rosszabbakat. Talán a műsor versengésre gerjesztő légköre miatt, de valami helytelen mindig zajlott a háttérben. Valahol mindenki bemocskolta a kezét.
Akinek volt szerencséje együtt dolgozni vele, annak hasonló volt róla a véleménye. Bunkó, gátlástalan, és ízléstelen férfi volt, aki sosem tudta megkülönböztetni mi a vicc, a gúny és a sértés. Legalábbis így szólt a szóbeszéd.
Egyedül a műsor rajongói, és a fejesek voltak képesek látatlanul is imádni Tamás Leventét. Itták minden szavát, és rajongtak érte. Mindannyiuknak ő volt a kedvence. Kivételesen magas férfi volt, vonzó szemekkel, és kerek, csókolni való ajkakkal. Vicces volt. Nem is csak vicces, hanem sármos, karizmatikus, és különc. Talán ez volt az, ami annyira vonzotta Lizát?
A választ senki sem tudta, csupán annyit, hogy a lány minden hétköznap ebédet hozott Levinek. Átsétált az emelet központi folyosóján, és általában Levi ott várt rá, vagy az irodájában, amin Koltóy Mikivel, a lobbanékony íróval osztoztak. De egyikőjük sem örült a helyzetnek, ezért a szoba legtöbbször üres volt, hiszen mindketten kerülték.
Levi kedvenc szünet alatti időtöltése az egyik tárgyalóban való tétlenkedés volt. A hármas tárgyaló, itt álltalában a zenészekkel, zenekarokkal beszélték meg a műsorra kerülő számokat. Levi próbálta titkolni, néha sikerült is, de világosan látszott rajta, hogy imádja a zenét. A vérében volt, hiszen édesanyja koncertzongorista volt. Szeretett a zenészek körül lebzselni, főleg, ha valaki olyan volt a vendég, mint, a Bergendy, a Piramis vagy bárki a Hungáriából. Ettől függetlenül is szerette a hármas tárgyalót. Üvegfalak vették körbe szinte minden oldalról, ezért jól látta, hogy mi folyik körülötte. Itt olvasta át a szövegeit, vagy éppen írta őket. A vérében volt, hiszen apja szerkesztő volt.
Most is a hármas tárgyalóban üldögélt, és valamilyen papírköteget lapozgatott. Az egyik széken hintázott, és lábával az asztalon billegett. Seggfej.
STAI LEGGENDO
Budapest 1976
Storie d'amore1976. január 22., Budapest A televízió még mindig kiváltságnak számít a legtöbb embernek, míg a felsőosztálynak előjoga. Mégis, Tamás Levente neve már szinte minden magyar a száján megfordult. A fiatal, jóképű, karizmatikus, sármos, már-már tökélete...