Budapest 1976

XII. - Polisz-csarnok

Késésben volt.

Levi nyolcórát mondott neki, de már féltíz körül járt.

Liza, ha szerette volna, se tudta volna siettetni a taxist, aki a dugóban rostokolva tekergetett a rádióállomások között. Hiába tette volna máskor, most nem tudott Budapest esti fényeiben gyönyörködni. A Vígadó, a Parlament, a Budai Vár, és a Duna hullámain csillogó lámpafény, semmi sem tudta lenyűgözni.

Levi kezdte feladni. Kint, az utcán álldogált egy ideig, de kilenc körül besétált a váróba. A merinói gyapjúból fonott öltönye nem bizonyult elég melegnek a fagyos időjáráshoz. Levi egyik legjobb tulajdonsága volt, hogy hozzáillően tudott elegáns lenni. Valószínűleg rajta volt a legdrágább öltöny az egész épületben. Keresztfonásos, bársonyfeketén fénylő zakó és nadrág, feketegyöngy mandzsetta gombokkal. Egy visszafogott fehér inggel, és egy virágmintákkal hímzett csokornyakkendővel, meg selymesen ragyogó mellénnyel, amit lakkozott bőr öve alá tűrt be. Olyan lakkozott bőr, amiből a cipője is készült. Jól belé lett nevelve az elegancia. Ellenálhatatlan elegancia.

A Polisz-csarnok egykor Budapest egyik leghíresebb szórakoztató központja volt, az Apolló központ épületében. Az elitrétegek kedvenc kikapcsolódása, nemcsak a benne rendezett nagyszabású műsorok, hanem építészeti különlegességei miatt is. Legalábbis régen. Most a csőd szélén állt. Pedig megnyitása idején némi túlzással Kelet-Európa legnagyobb filmszínháza volt.

A nagy auditórium szétsugárzó ívei az intimitást és egyben a grandiozitás benyomását kölcsönözték a terem közönségének. A belső berendezés a modern európai esztétikus stílusból vett át ötleteket. Az art déco kivitel szakítás volt az 1920-as évek neorokokó stílusával, amely a mozitermeket jellemezte.

Amíg Levi bent tervezett várakozni, szeme akaratlanul is kezdte felfedezni az előteret. A falakon több festmény volt látható "Lehel téri piac" festmény Csernus Tibor zavaros, távolságtartó szemszögéből, "Aranyhal" kollázs Kassák Lajos-tól, , és végül a "Kék kalapos nő" Aba-Novák Vilmos tempera festménye. A három műalkotás minden ellentétük ellenére tökéletes harmóniában álltak, kiegészítve egymást.

Levi elég ilyen művészetet tapasztalt meg gyerekkorában, és sokszor is látogatta Polisz-csarnokot. Az édesanyja majdnem minden hétvégén elhozta. Bár akkoriban Levi nem sok értéket látott ebben a helyben, és inkább koloncnak érezte magát, mint vendégnek.

Azon járt a feje, hogy vajon hol rontotta el. Mit kellett volna máshogy csinálnia, hogy visszakapja Lizát. Kezdetnek el sem kellett volna veszítenie.

- Hé, Tomcsi! – vette észre Dani az emeletre vezető lépcsőről.

- Mi a helyzet? – felelte Levi lazán, mire Dani mellé lépett. Ő is a legszebb öltönyét vette fel, amiben különösen sármosan festett. Az PestiSzó gárdájának második legjóképűbb tagja.

- Mit csinálsz itt? Már mindenki megérkezett – értetlenkedett a maga udvarias, diplomatikus módján. – Erről még te sem akarsz lemaradni.

- Miről? A kellemetlen beszélgetésekről, és seggnyalásról? Annyira nem vagyok oda érte – mondta Levi kissé csalódottan. Nem mozgatta meg annyira az egész parti. Ingyen ital, büfé, részegek, és ünneplés. Ebből egyik sem hiányzott neki.

- Oké, nem tökéletes, de jó végre együtt lenni a sok stressz nélkül. Legalább egy kicsit értékelhetjük, hogy ilyen jól telt az év, nem? – kedveskedett Dani. – Én hálás vagyok ezért az egészért. Neked is annak kell lenned.

- Sosem terveztem, hogy ilyen nagy neve lesz ennek az egésznek. Ez a nagy siker... Elfelejtetti velünk, hogy miért is kezdtünk bele. Kezd elegem lenni.

- Megőrültél? Te vagy a legnagyobb sztár! Mindenki, mindenki csak téged irigyel. Odafent is csak rád várnak – csapta vállon Leventét. – Na, gyere!

Levit egyetlen gondolat vonzotta az emeletre, az ital. Az egyetlen dolog, amivel megkönnyíthette volna magának az estét. Elfelejthette volna azt, hogy Liza nem jött el. A Levi-mentes életet választotta.

Már bólintott Danira és a lépcső felé fordult, mikor az ajtón végül besétált ő.

Szalay Lujza és a Tigrisszem.

A lány úgy nézett ki, mint egy reneszánsz festmény. A csodálatosan hullámzó szaténruha, ami birsalmasárgán csillogott a Polisz-csarnok idős csillárjainak fényében.

Levi és Dani levegőért kapkodva bámulták, ahogy a lány megigazítja ruháját, és elhúzza selymesen fénylő haját az arca elől. Mindez összehasonlíthatatlan volt ahhoz a káprázatos mosolyhoz, ami akkor fakadt Lizára, mikor megtalálta Levi-t.

- Sziasztok – köszönt angyali hangján hozzájuk érve. – Sajnálom, hogy késtem, de óriási dugó volt – dadogta a lány szendén.

- Bámulatosan nézel ki – csúszott ki Dani száján. Rögtön visszaszívta volna. Nem tudta levenni szemét Lizáról.

- Hát eljöttél – ámult Levi. Mostmár felélegezhetett.

- Mindig is el akartam ide jönni – mosolygott félénken.

- Még nem voltál itt? – szólalt meg Dani ismét kéretlenül. – Még épp időben. Hamarosan le fogják bontani.

- Ez csak pletyka – javította ki Levi. Sokkal szívesebben csókolta volna meg Lizát. Haza vitte volna, és elégette volna azt a ruhát, hogy soha többé, senki se lássa benne a lányt. Csak ő. Csak az övé. De a valóságban osztoznia kellett Danival, és hamarosan az egész stábbal.

- Fantasztikus – nézett körbe Liza, csodálva a csarnok elképesztően dekoratív berendezését. – Odafent mi van?

- Hamarosan meglátod – felelte Levi, és a lány elé tartotta kezét, aki bele is kapaszkodott. Elindultak a lépcsőn, míg Dani szorosan jött mellettük. – Imádni fogod!

- Igazi álmom válik valóra – nevetett halkan Liza. – Minden kislány itt szeretne szerepelni, nem? – makogta, mire hirtelen az egyik lépcsőfokban elakadt a lába, és ha Dani nem fogja meg idejében, el is esett volna. – Ó, sajnálom. Úgy tűnik kicsit esetlen vagyok ma – nevetett halkan, míg Levi féltékeny tekintettel mérte Dani minden mozdulatát.

- Ugyan – nevetett Dani. Fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie egy ilyen pompázatos nő mellett. Egyszerre volt visszahúzódó és udvarias. Zavarodott és kábult.

Mikor felértek a lépcsőn, Liza megpillantotta a Polisz-csarnok fényűző báltermét. A falakon neobarokk oszlopok álltak, míg a legyezőboltívekről kristálycsillárok lógtak. A padlót aranyozott márvány kockák borították, egy geometrikus mintát rajzolva. Bármily hatalmas is volt, a báltermet többszáz ember töltötte fel. Vendégek, pincérek, és a hátsó pódiumon zenészek. Egy jazz-zenekar, ami lassú szving dallamokat játszottak.

Liza megszorította Levi kezét, és rá szegezte csillogó tekintetét.

- Varázslatos – mosolyodott el, Levivel együtt.

- Örülök, hogy tetszik – mondta vidáman. Nem tudta elképzelni, hogy valami, ami neki oly sok fájdalmat, kellemetlen emléket okozott, mást ilyen gyönyörrel tölt el.

Amennyire Lizának tetszett a csarnok legtágasabb terme, annak tömegeinek úgy tetszett ő maga is.

Mindenki őket nézte, ahogy felértek. Egy lépést sem tudtak megtenni, tekintetek százai futottak végig Liza ruháján. Csató Mari pontosan ezt szerette volna. A beszélgetések megszakadtak, néma csend ült a bálteremre, talán még a banda bőgőse is elcsúszott egy ütemmel.

Liza szinte meztelennek érezte magát. Ekkora figyelemmel még sosem kísérték mozdulatait. Nem csak az övét.

- Tamás Levente! – hallatszódott az első kiálltás, ami Levi-t hívta. – Egész este csak rád várunk – harsogták. Egy percbe sem telt, hogy elragadják, és a tömeg magába szippantsa.