Budapest 1976

XIV. - Martini

 - Ne aggódj, mindjárt visszajön – köhécselt Dani vigasztalóan, de még mindig szeppenten.

- Ó, amiatt kevésbé aggódom – mondta Liza halkan, elveszve a tömeg nyomasztó légkörében.

- Valami baj van? – kérdezte Dani aggodalmasan.

- Dániel. Dani, ugye? – nézett a lány rá segítségért kiáltó tekintettel. Dani lazán bólintott, bár nagyon meglepte, hogy emlékezett a nevére. – Nem bánod, hogyha beléd karolok, ameddig a bárhoz érünk? Nem szeretnék mindenki orra előtt seggre vágódni – próbált nevetni.

- Hát persze – habogott Dani, beleremegve a lány érintésébe. – Legalább egy pillanatra is azt hiszik, hogy velem jöttél – mosolyodott el Dan, ahogy kicsúszott a száján apró derűje.

- Megtiszteltetés – nevetett a lány visszafogottan, míg átsétáltak a bárig. – Túl kedves vagy. Köszönöm szépen!

- Rendelhetek neked valamit? – ültek le a bárpulthoz. Dani intett a pultosnak.

- Minden stúdiótag ilyen lovagias? – tette le borítéktáskáját Liza, miközben jobban felmérte Danit. Aranyos kölyöknek tűnt, jámbor arccal, halvány bajusszal. – Martinit.

- Remélem, hogy nem – vágta rá Dan, majd kikérte az italt.

- Te nem iszol semmit?

- Eleget kábítom magam munka közben – mosolyodott el.

- Egyébként örülök, hogy végre rendesen megismerhetlek. Eddig csak egy-egy percre láttalak az Azuritban. Hihetetlen a munka, amit minden héten végeztek. Nem lehet vele betelni – kortyolt egyet a martinijébe, amit már meg is kapott rögtön.

- Ne haragudj, én tényleg próbálok koncentrálni arra, amit mondasz, de nagyon nehéz. Zavarba ejtően gyönyörű vagy, és kedves. Az illatodtól meg lehet őrülni, és én csak dadogni tudok– vallotta be Dani. Képtelen volt tisztán gondolkodni. Ha nem erőlködött volna így, talán már a kezét is megkérte volna Lizának, aki hangosan kuncogni kezdett. Erre megint mindenki felfigyelt. Mesébe illő nevetése volt, legalábbis az idegenek ezt hitték. Azt láttak és hallottak, amit akartak. Egy pillanat után elkönyvelték szentnek, és ezen már nem tudhatott volna változtatni.

- Zavarba hozol – kortyolt még egyet Liza, hogy el tudjon kicsit lazulni. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire túlzol.

- Nem hiszem – vonta meg vállát Dani.

- Ha ennyire elbizonytalanítanak a gyönyörű nők, biztos megnehezíti az életed, hogy ilyen fantasztikus stábbal kell együtt dolgoznod – utalt a lány a gárda többi tagjára, ugyanis megannyi szépség álldogált most is a csarnok különböző pontjaiban.

- Még okos is vagy – suttogta Dani.

Levi eközben éppen próbálta lerázni a ráakaszkodott fejeseket, míg szeme sarkából figyelte, hogy Dan vajon miket mond éppen Lizának. Lángra tudott volna robbanni a féltékenységtől.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Dani, összeszedve minden bátorságát. – Mennyire ismered Levi-t?

- Úgy-ahogy – felelt Liza gyanakvóan.

- Nem akarlak megbántani, vagy bármi fájdalmat okozni neked, de nem tudnék elszámolni magammal, ha nem mondom el, hogy Ő nem egészen egy angyal. Elég lenne, hacsak figyelmeztetnélek, de én nagyon régóta ismerem. Félek, hogy összetöri a szívedet – szavalta Dani nyúzottan. Talán mégis innia kellene. – Hé! Egy whiskyt! – szólt a pultosnak. – Olyan sokszor eljátszotta már, és te túl különleges vagy ahhoz, hogy veled is büntetlenül megtegye – folytatta, majd amilyen gyorsan csak tudott, lehúzta az italt a torkán. – Úristen, szörnyű embernek tűnök, igaz? Sajnálom, most már hallom, hogy minek hangzik ez az egész, de ne érts félre! Csak kín lenne látni, hogy bárki bánt téged – intett a pultosnak, hogy töltse fel poharát. – Hiszen nem is ismerlek, teljes bolondot csinálok magamból – hadarta, majd kezébe vette a friss whiskyjét. – Jobb, ha megyek. Bocsáss meg! – szaladt el a másik irányba, míg Liza szóhoz sem jutott.