tudod, kicsit mindig is elveszett voltam,
lelkem pusztaságához már hozzászoktam,
de most, hogy itt vagy, mintha hazaértem
volna az örökös körforgásból a térben,
mellkasom kertje újra kivirágzott, szívem
minden egyes dobbanása ezer színben
téged ölel, szememmel csak téged
látlak, te jelented a kezdetet és a véget
egy olyan világban, ahol semmim sem volt,
egyedül a csillagok, a nap és a hold,
most miénk az egész világ: ha felnézel
az égre, én mindig ott leszek, kéz a kézben,
a virágoskertem kulcsát benne tartod,
felette az eget rózsaszínre festi az arcod.