meg akarok állni egy pillanatra
olykor és legeltetni megfáradt
szemem az égen, ha pirkadat van,
ehelyett szimplán a bágyadt
arcom fürkészem a tükörben,
mikor van egy szabad percem
és csak átkozom dühömben
magamat, mégis hogy mertem
ebben a rohanó mindenségben
szüneteltetni a káoszt? üveges
tekintettel bámulom vérben
úszó szemem, egész szédületes
hatást kelt, hogy már alig állok
a lábamon, egyre halványabb
és értelmetlenebb, amit látok.
semmi baj, majd lesz másabb,
most rohannom kell tovább.
