Még egy szerelmes sztori

12.

A szobámban lézengtem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az óra rettentően lassan járt. A házimat befejeztem már. Aludni szerettem volna de egy óra forgolódás után meguntam. Az utóbbi félóra saját magam sanyargatásával és a szívfájdalmam gyógyításával telt.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve tárcsáztam a barátnőm számát. Pechem volt. Lily pont a pasijával időzött. Vidámnak hangzott, mintha megint minden rendben lenne. Irigyeltem amiért neki nem kellett szenvednie a viszonzatlan szerelemtől. Voltak percek, amikor úgy éreztem nem bírom már tovább, hogy hátrahagynék mindent, csak hogy ne érezzek semmit, amit azelőtt. Zárkózott voltam, és zaklatott mielőtt Dave rám talált. És egy kevés ideig segített az, hogy mellettem van, de többé nem. Most már csak fejfájást meg gyomorideget okoz. Ha ezt jelentik a pillangók a hasamban akkor inkább meghátrálok. Sosem voltam túlzottam jó semmiben. De gyáva vagyok és piszkosul jól tudok menekülni. És most is minden percben azt teszem.

   Talán annyira nem bonyolult ez az egész. Talán csak valami újra van szükségem. Valami szöget ütött a fejemben: talán csak új emberekre van szükségem. Talán csak figyelemre vágyom. Mi van, ha azért ragaszkodom ennyire Dave-hez mert úgy érzem magamra maradnék, ha itt hagyna? Mi lenne... Mi lenne ha szereznék barátokat? És mi is lenne jobb hely az ismerkedésre, mint a bulizóhelyek? Egyenlőre hallgattam róla. Legszívesebben most azonnal rohannék, de hétfő este van. Talán érdemes lenne megvárnom a pénteket. Korai vacsorát tartottunk és tartottunk egy filmestet anyával. Azután lefeküdtem aludni.

  Hosszas forgolódás után sikerült csak elaludnom és fáradtan keltem. A helyzet akkor sem javult mikor kiléptem az ajtón, és elért a hideg levegő. Sőt, csak még fáradtabb lettem Dave kocsijának a látványától. Tudtam, hogy valami sántít. Dave mintha kissé ingerülten ült volna a sofőrülésben. Ahogy közelebb értem észrevettem a szőke tincseket és pár pillanattal később Mary fogkrémreklám mosolyával üdvözölt az anyósülésről. Nem kérdeztem semmit, csak feltéptem a vezetőülés felőli hátsóajtót és hezitáltam a beszállással.

- Most beszállsz, vagy mész inkább gyalog? - Kérdezte a körmét piszkálgatva Mary.

- Tudod mit? Menjetek ketten! - vágtam be az előbb legalább ugyanakkora erővel feltépett ajtót. Nagy lendülettel, indulatosan lendültem el a kocsi mellett, az iskola irányába. Újabb ajtócsapódást halottam, majd erős kéz ragadta meg a vállamat. Felszisszentem, mire Dave elengedett.

- Kérlek Viola. Csak szállj be. - Hosszasan nézett. Én felnéztem rá, és fájdalom lüktetett a mellkasomban.

- Nem Dave. Majd miután fogod magad és elmondod mi történik. Addig nyugodtan kocsikázhatsz tőlem még a pápával is, akkor sem szállok be. - Fordultam el, és tovább haladtam. A fejemben hatalmas volt a káosz. A földet bámultam, nem éreztem úgy hogy rajta állnék. Fogalmam sem volt jól tettem-e amit tettem. Dave újra megrántotta a vállam. Mary ingerült hangját hallottam távolabbról.

- Dave, hagyd már! - parancsolt rá.

- Úgy van Dave, - vetettem a fiúra gúnyos pillantásokat, - hagyj csak menni. - Húztam össze a szemem, majd ismételten kirántottam a vállam a szorításából, és olyan biztosan indultam el, mintha nem lenne bennem semmi kétség. Pedig csakis azért tudtam így indulni el, mert az egyetlen dolog amiben biztos voltam, hogy nem akarom lekésni a hamarosan kezdődő órám.

Dave-ék persze hamarabb odaértek. Én direkt mellékutcákon mentem, hogy ne kelljen látnom azt a kocsit meg Mary mosolyát. Tudtam, hogy azon nyomban összetörnék. Az iskolába érve minden túl normálisnak tűnt. Zavart, hogy mások élete rendben folyik tovább míg az enyém lefelé halad a lejtőn.

Nehéz lett volna leplezni a rossz kedvem, főleg miután az osztályteremben lépve Maryt Dave-en csüngve találtam. Felszegtem az állam és a helyemre lépdeltem. Dave követett, őt pedig Mary, akinek most is sugárzó mosoly ragyogott arcán.

- Viola. - Szólított meg lágyan a fiú. A szervezetem reakciója gyomorideg volt. Felnéztem a srácra. A szemébe aggodalmat láttam.

- Olyan nehéz lenne megmagyarázni valamit nekem? - bukott ki belőlem a kérdés. - Nem vagyok óvodás. - Mondtam elcsukló hangon.

- Mary-ék a városba költöztek, a szüleink sok időt töltenek együtt. Tegnap nálunk aludtak, muszáj voltam elhozni Maryt az iskolába.

- Akkor köszönök mindent neked, Mary. - Mondtam túlcsorduló undorral a hangomban. - Ha a kedvemet szeretted volna elbaszni, sikerült. - Dave helyet foglalt mellettem. Mary a kezét Dave padjára csapta.

- Akkor haza is viszel, igaz? - Kérdezte lágy mosollyal az arcán a lány. Gyönyörű volt, és én gyűlöltem ezért. A kezem, ami eddig önkéntelenül is ökölbe szorult, most elengedett, és erőtlen esett a testem mellé. A vállam lentebb eresztettem, ahogy a fejem is. A hajam az arcomba hullott.

- Nem. - Mennydörgött Dave hangja. Az ereje belém rekesztette a levegőt, felkaptam a fejem, és Mary arcán is meglepetést láttam. Félve pillantottam a fiúra. A hideg rázott a megkeményedett vonásaitól. Éreztem, ahogy még tovább szivárog az erőm. A gyomromban gombóc növekedett.

- De... - kezdte volna a lány.

- Eleget tettem apám kérésének. De nem viselem el hogy így bánj az emberekkel magad körül. Tényleg semmit nem változtál?

- Soha nem is volt semmi okom, hogy másként kezeljek bárkit is, mint ahogy teszem. Még mindig nem érted? Visszajöttem érted. Miért nem tudsz értékelni?

- Ki mondta neked, hogy foglak? - Áucs, ez még nekem is fájt, gondoltam magamban. A szemem sarkából kíváncsi tekintetekre figyeltem fel.

- Dave... - szólítottam még halkan. Ahogy felém fordult láttam az indulatok a szemében, és az megrémisztett. Nem is kicsit. - Elég lesz. Mindenki minket néz. Csak mondd neki, hogy elviszed ha ezt kell hogy megnyugodjon. - A hangom erőtlen volt. Dave egy nagy sóhaj kíséretében hátradőlt, és kezeit tarkóján összefonta.

- Oké. De akkor te is jössz. A mai napot nem hagyhatod ki. Le vagyok maradva. - Bólintottam. Mary-re pillantottam. A szemeiben valami keserű villant. Szomorúság volt, azt hiszem. De többet semmit nem mondott, csak lassan a helyére sétált. Én sóhajtottam egyet mire az ajtón besétált a tanár.