Még egy szerelmes sztori

4.

  Ahogy Dave a gázra taposott, a hajam valamilyen különös módon még nem létező irányokba is lebbent. 

  - Eh... össze kellett volna kötnöm! - Túrtam a farmerem zsebébe.

  - Ne! - Mondta Dave olyan erővel, amitől megijedtem. 

  - Mi-miért? - Kérdeztem.

  - Jobban nézel ki így. - Kacsintott felém. Én a szememet forgattam, és elkezdtem összefogni a hajam, mire a fiú vezetés közben (!) kivette a kezemből a hajgumit.

  - Mond csak, ma mi bajod van? - Kérdeztem hűvösen.

  - Nyugi! Ha hazaérünk csinálok apámnak kávét, hogy nyakon önthess, jó? - Nem fordult felém, de arcán vidám mosoly terült el. 

  - Idióta! - Mondtam megjátszott méreggel, és halkan kuncogtam. Majd hirtelen észbe kaptam, hogy miért is ülök itt.

  - Vele kellett találkoznod? A férfival akivel beszélgettél? - Kérdeztem.

  - Igen, Adam. Professzor a művészeti akadémián. - Mondta hidegen.

  - Tehát mégsem hagyod annyiban! Örülök! - Mondtam kedvesen, de közben fejben számoltam. A legközelebbi művészeti akadémia is rohadt messze van innen. - És mi van azzal, hogy neked dedikálta? - Vontam fel a szemöldököm, bár tudtam, hogy az utat figyeli. Valamiért lassabban vezetett, mint máskor.

  - A nevem jelentése az hogy szeretett, és Dávid fia (Beloved, son of David). Ha a cím nem lett volna elég, csak rá kellett nézni arra a festményre, Adam sohasem alkot ilyenfajta stílusban. Ez sokkal közelebb áll hozzám. Mellesleg nem elképzelhetetlen, hogy tényleg ismerte az anyám.

  - Értem! - Mondtam megvilágosodva. - Ezek szerint nem is érthettem. De várj, miért is vittél magaddal? - Tettem fel az igazi kérdést. Ő vállat vont.

  - Egyedül unalmas. - Vetette oda félvállról.

  - És mi van apáddal? Miért hivatott haza? - kérdeztem hátradőlve. Kibámultam a kissé borús égboltra. Lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm. El kell kezdenem felkészüli, hogy Dave nélkül töltöm az egyetemi éveim. Talán beszélek Lily-vel, a barátnőmmel, hiányzik az energikussága.

  - Hát... - Kezdte Dave - Apám új barátnője, Adam exfelesége. 

  - Aha. - Mondtam unottan. - Várj, MI?! - Szöktem meg magam. 

  - És ikreik születtek. A lány az anyjával maradt, míg a fiú az apjával ment oda, ahol az egyetem van. Ismerem őket, Adam-ék, mint említettem sokat jártak hozzánk. Apám azért hívott vissza, mert Mary is eljött az anyjával. Most pedig unatkozik. - Darálta Dave. Én lassan estem pánikba. Nem kellett volna eljönnöm. Ez nagyon kínos lesz!

  - Megállsz? Kiszállnék, jót tenne egy kis séta, eszembe jutott hogy haza kell mennem, és még tan...

  - A francokat! - Mondta elegánsan Dave, és a gázra taposott. - Az a lány maga az ördög volt kiskorában, nem akarok egyedül halni meg.

  - Szóval magaddal viszel? Ez a nagy megoldásod? - Tártam szét a kezeim. - Tudod, hogy nem értek az emberekhez. Ne tudok segíteni, sőt! Tudod, milyen idióta és goromba tudok lenni!

  - Pont ezért! - Mondta nyugodtam Dave ahogy leállította a kocsit.

  - Miért nem mondasz semmi soha meg? - Mérgelődtem, a füleim enyhén pirosodtak.

   - Amúgy is panaszkodsz, hogy nem beszélek sokat a múltamról. Kérd meg Mary-t, hogy tegye meg. - Mondta, majd gonoszul elvigyorodott, és mikor mellé értem, ezt suttogta: - Ha nem tépi le ő előbb a fejed! - Majd mély hangján nevetett. Én kedvetlenül követtem őt a házba. A házban már többször is jártam, nagy tágas helység minden szoba, hatalmas ablakokkal, és ízlésesen berendezve. Mindezek ellenére taszított ez a hely, talán Dave apja miatt. Régi vágásúnak mondható, szigorú ember volt. Az ő felfogásában a házban ő volt az úr, néha túlságosan is komolyan vette ezt a szerepet. Egy idő után persze mindenki beleunt a parancsolgatásába és uralmába. A ház egyetlen állandó lakója, csak tulajdon fia, Dave, aki keresztbe téve apja elvárásainak élte a saját életét. Ezt is csodáltam benne, hogy volt bátorsága szembeszegülni apja teljhatalmával. Csak egy újabb ok, hogy miért szerettem bele. De én már rég nem számolom...