Még egy szerelmes sztori

8.

  Ő az. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt a folyosóra léptem. Lily már az ajtó előtt ált, így Dave kis híján elütötte,  mikor bejött.

  - Hé! - Szólt rá a barátnőm, de ő le sem vette a szemét rólam. Csend lett. Én törtem meg  a csendet.

  - Éhes vagyok, - fordultam a konyha felé. Az éhség elfeledtette velem, hogy pánikoljak, vagy ideges legyek, esetleg féljek. A konyhába befordulva szalmakrumplit és bécsit találtam. Egyből neki is álltam zabálni. Közben azon gondolkodtam nem kéne az ebédjeimet ennyire eltolnom. Tegnap is majdnem kidőltem. Megéri ez az egész nekem? Kérdeztem magamtól, és felpillantottam Dave-re. Ő csak megigézetten állt a konyhaajtóban, és engem nézett. Aggódva, mérgesen, szomorúan, lihegőn, meglepődötten. Én a székre böktem velem szemben, miközben nem zavartattam magam egy pillanatra sem: úgy tömtem magamba a kaját, mintha egy hét óta először ennék. Közben láttam, ahogy a barátnőm lassan behúzza a konyhaajtót, majd halkan elsomfordált. Dave lassan közelítette meg a széket. Halkan kihúzta, helyet foglalt, mindeközben éberen figyelt rám. Várt valamire. A reakciómra. A kérdéseimre. Én pedig vártam a bátorságra, és a hangomra, hogy feltehessem őket.

  Percekig csak csend volt. Én némán tömtem magam, és nem pillantottam fel. Egy idő után már nem esett olyan jól az étel. Kínossá vált a csend. Megkockáztattam egyetlen pillantást. De végül tekintetem ottragadt az ő tekintete fogságában. A villám félúton megállt a levegőben. Dave arca valamelyest nyugodtabbnak tűnt. Én nyeltem egy nagyot, és visszaeresztettem a villám a tányérra.

  - Ki volt? - Kérdeztem halkan. Egyenesen néztem rá. Ő nem habozott a válaszával.

  - Adam másik gyermeke. Mattew. Mary ikertestvére. - Megvilágosodtam. Amíg Dave nem mondta nem is vettem észre, de ahogy az emlékeimben kutattam, és hasonlítgattam őket annyira egyértelmű volt. Hogy is nem vettem észre! Újra nyeltem. Mikor megszólaltam a hangom remegett.

  - És mi a francot csináltatok? - Szűrtem a fogaim közt, és a füleim vörösödni kezdtek. Hirtelen haragot éreztem megint. Magamban vádoltam őt, amiért soha nem tudok semmit, és vádoltam magam, mert talán nem voltam jó barát, és mert talán nem nekem kéne mérgesnek lennem.

  - Eljött hozzánk, - kezdett bele, és furcsa mód, mintha ideges lett volna. Az abrosszal játszott. - Adam még a városban van, ezért felkeresett. Fogadtam őt, mint régi barát. De aztán egyszer csak - itt rövid szünetet tartott és rám nézett. Hadarni kezdett - érzelmessé vált, azt mondta hogy szeret, és hogy magának akar engem, fellökött, és... Benyitottál. - Mondta miközben láttam, hogy kissé kétségbe van esve. - De ne érts félre semmit. - Gesztikulált a kezével, majd olyan lett a hangneme, mintha az igazgatóiban ülne, és az ártatlanságáról akarna győzködni. -  Csak hirtelen nem tudtam mit csináljak. Sajnálom. - Nyúlt át az asztalon, megfogta a kezem. - Nem értelek utol időben. - Vallotta a bűnét. - Mattew megállított. - Itt ismét szünetet tartott. Majd halkan belekezdett. - Olyan sokat kerestelek! Mindenhol! - Hajtotta le a fejét.

  - Dave... - Mondtam meglepődve, aggódva.

  - Azt hittem, hogy valami hülyeséget csinálsz. - Mondta egyenesen. Meghatódtam. Talán ez az első alkalom, hogy ilyen őszintén beszélt velem. 

  - Nem vagyok már gyerek. - Mondtam lágyan. És elvettem a kezem. Folytattam az evést. Magamban persze vigyorogtam. Megnyugodtam.  - De akkor semmi más? - Kérdeztem, hogy biztosra menjek.

  - Semmi. - Mondta Dave, miközben kikapott egy krumlit a tányéromból.

  - Akkor szent a béke? - Kérdeztem vigyorogva.

  - Igen. - Mondta, majd hátradőlt. - Nehéz is a házas élet. - Sóhajtott drámaian.

  - Az, - mondtam kuncogva, - főleg hogyha a házastársadnak mindkét nemből akadnak stalkingolói. - Ő erre felhúzta a szemöldökét.

  - Ez csak annyit jelent, hogy túl jó vagyok. - Vont vállat. Én nevettem. Semmi baj. Minden rendben van. Dave újra a régi.

  - Esik. - Jeletette ki Dave oldalra nézve. 

  - Mi? - Ráncoltam a szemöldököm, ahogy kinéztem. A nagy izgalomban nem is vettem észre, hogy zuhogni kezdett az eső.  - Basszus! - Mondtam, és felálltam. Kirontottam a folyosóra. Persze hogy persze, Lily ott téblábolt. Rajtakaptam, hogy hallgatózott. De nem tudtam haragudni rá. 

  - Szóval... - kezdett bele. 

  - Haza kéne mennem. Anyum hívott míg tusoltam.  - Közelebb hajoltam, hogy a következőket Dave ne hallhassa. - És amúgy is azt hiszi, hogy Dave-vel kavarunk. - Erre ő felnevetett. 

  - Tényleg? - Kérdezte vidáman. Én bólintottam. 

  - Köszönök mindent.  - Mondtam.

  - Haza vigyelek? - Kérdezte.

  - Nem kell. - Válaszolt helyettem Dave. - Én elviszem.

  - Hé! - böktem meg. - Ezt én döntöm el! - Ő csak felhúzta a szemöldökét, és az ajtó fele bökött a fejével. A szemében kérlelést láttam. Egy percig csak álltam. Hezitáltam. Megadjam magam neki, vagy sem? Végül egy sóhaj kíséretében indultam az ajtó fele. Amúgy sincs kedvem esőben sétálni, és eleget lógtam Lily nyakán is. 

  Rutinosan ültem be Dave autójába, és elégedetlenül konstatáltam, hogy a hajam vizes. Gyors imát küldtem, hogy ne érjen utol anya haragja, és hogy ne fázzak meg. Dave még most is nyugtalannak tűnt, gyakran pillantott rám. Lassabban vezetett mint szokott. Ha őszinte akarok lenni, kissé élveztem a helyzetet. Kényelmesen hátradőltem.

  - Szóval ez a Max...

  - Mattew. - Javított ki Dave.

  - Szóval ő meleg? - Ő csak hallgatott. A napnál is világosabb volt. Nagyot sóhajtottam. Fáradt voltam, nem bírom az ilyen izgalmakat. Annyi zűrös dologba keveredtem mostanában. 

  - Fáradtnak tűnsz. - Mondta, miközben szeme sarkából méregetett. 

  - Piros! - Ordítottam, ahogy megláttam hogy átvált a lámpa. Dave fékezett, én kis híján lefejeltem a szélvédőt. A biztonsági öv nagyot rántott rajtam, tüdőmből kifutott a levegő. Mikor végre sikerült lélegeznem idegesen pillantottam a fiúra, akit nem hatott meg túlzottam a dolog. - Ember! Figyelhetnél jobban is! - Rám pillantott, majd elkapta a tekintetét. A mellkasom még sajgott. Karba tettem a kezem, és idegesen sóhajtottam. - Talán neki kéne kezdenem jogsit csinálni. Annyira hamar még nem szeretnék meghalni. - Mormogtam. 

  - De jól vagy, igaz? - Kérdezte, de most nem pillantott rám. Megkövülten nézte a pirosló fényt. 

  - Ezt én is kérdezhetném. - Mondtam miközben a tekintetem egy járdán bandukoló kutyára tévedt. - Mitől is kéne rosszul lennem? - Kérdeztem halkabban, ahogy a dühöm lecsillapodott. 

 - Amiatt, hogy láttad azt, amit.

  - Miért mit kéne tennem? Te mit tennél? - Vontam vállat. 

  - Videóznék. - Mondta magabiztosan és féloldalasan mosolygott. Újra sóhajtottam. A fejem tompán lüktetett, a hajam vége pedig még nyirkos volt. Kezdett erőt venni rajtam a fáradtság. Micsoda idiótaság a szerelem. Csak tönkreteszi az embert. És mindent körülötte. 

  Ahogy Dave lassan elindult, én az elsuhanó utcalámpákat figyeltem. Belefáradtam mindenbe. Bárcsak minden napom ne erről szólna. Bárcsak több kontrollom lenne. Bárcsak ne akadtam volna ki ezen az egészen. Most már tuti sejt valamit. Lejjebb süllyedtem az ülésben, és alig láthatóan az ablak felé húzódtam. Aludni akarok. Éreztem, ahogy rettentően elnehezednek a szempilláim. Dave lassított, majd megállt. Én megébredtem, és kipattantam a kocsiból. 

  - Kösz a fuvart, - vágtam be az ajtót, és meg sem várva mit mond, átsiettem az úton, be a házba. Kissé még csepergett. Ahogy beértem. Hanyagul lehajigáltam le a cuccaim. A nappaliban filmező anyát egy puszival, és egy 'fáradt vagyok, lefekszem'-el üdvözöltem. Ahogy beértem a szobába, az ágyamra omlottam, és rekordidő alatt merültem mély, álmatlan alvásba.