Még egy szerelmes sztori

17.

  Felálltam. A karja után kaptam. Letöröltem a könnyeimet. Ő lassan megfordult.

  - Tévedsz... Tudom, melletted idiótának tűnök, és úgy látszik az is vagyok. Én nagyon is jól tudom, mit és miért teszek. Én téged nem értelek. Egyáltalán nem értelek. De ha ezzel bármit is helyrehozhatok... - Odaléptem hozzá, a kezem a mellkasára fektettem, a fejem is nekidöntöttem. Mélyen beszívtam az illatát, hagytam hogy elbódítson. Felemeltem a fejem, hogy a fülébe tudjak súgni. - Annyiszor gondoltam rá. Mindig küzdöttem a vággyal. - A kezeim közé vettem az arcát. A tekintete most is kemény, és egyben annyira szomorú. A hüvelykujjammal végigsimítottam az állát, majd az ajkait. A tekintetem megállapodott az ajkán. Lassan közeledtem felé.

  - Ne. - Suttogta, és hátralépett. Az érintésének hiánya késként vágott belém - ...ne, - suttogta maga elé lesütött szemmel.

  - De. - Mondtam határozottam. Megtöröltem a szemeimet. - De igen. Most az egyszer az lesz - mondtam, miközben újra elé léptem, - amit én akarok. - Mondtam és megcsókoltam. Mindent beleadtam amim volt. Érzések hada árasztott el. A tagadás, a fájdalom, az üresség, amivel elalszom, az a sok aggodalom és kétség. És még több fájdalom. Ez a mérhetetlen szeretet, amit érzek iránta... Egyre intenzívebb lett a csók, és amikor megéreztem, ahogy Dave karja körbezár, olyan volt, mintha felszabadultam volna. Oldalra toltam őt, és az ágyra löktem. Gyorsan az ölébe ültem, és finoman a nyakába csókoltam.

  - Viola... - Tolt el magától finoman Dave, közben enyhén zihált. - Nem hiszem, hogy ezt... ezt kéne... - Fordította el a fejét. De ezúttal nem fogom hagyni, hogy az ő tetszésének megfelelően történjenek a dolgok.

  - Miért? - Szegeztem neki most én a kérdést. Kissé élesebbre sikerült, mint ahogy terveztetem. - Talán félsz? Lefogadom, hogy ha valamelyik  kis kurvád ülne rajtad, és tenné ugyanezt, egy percig sem haboznál. Akkor miért? Miért nem kéne?

  - Nem! - Mondta, és lefordított magáról. Én felültem. Ő elém térdelt a padlóra. - Nem lehet.

  - Persze. Én nem annyira nem vagyok jó mint ők, nem igaz?

  - Sokkal több vagy náluk! - A hangja erejétől összerezzentem. - Pontosan ezért nem lehet. Nem akarlak bántani.

  - Hát ezt egy kicsit elbasztad, úgy hiszem. - Mondtam. Ő felállt, és hátrább lépett.

  - Szerintem, én most elmegyek. - Lépett még hátra. Egy percig csendben bámultuk egymást, aztán megfordult, és egyszerűen kilépett az ajtón. Itt hagyott engem a zavaros érzéseimmel, és az enyhe másnapos fejfájásommal. Az adrenalin még mindig dolgozott a véremben. Éreztem ahogy lángolok belül. Itt ülök az ágyamon, és nincsenek szavaim. Minden olyan gyorsan történt. Vajon most akkor haragszik? Hogy a fenébe fogok a szemébe nézni.

  - Te jó ég! - Mondtam, miközben az arcom a a kezembe temettem. Megcsókoltam! Én csókoltam meg... És nem csak őt. Hanem egy ismeretlen csávót, és Mary-t. Mary-t! Te jó ég... Ahogy a lecsendesedtem egyre inkább kezdtek aggasztani a tetteim. Újra és újra átgondoltam, hogy mi történt. A képeket a fejemben, a hiányos emlékezetemet, és az előbbi szobában lezajlott jelenetet. Minden egyes alkalommal még jobban kiakadtam magamon, és Dave reakcióján. Mikor már azt fontolgattam, hogy vajon ugorjak-e fejest a betonra, a telefonom megzörrent. Szinte szívrohamot kaptam, el is felejtettem, hogy az is itt van mellettem. Az üzenet Lilytől jött.

  "Liliy: Hahó, álomszuszék, kialudtad magad? Mennyi emléked maradt meg az estéről?"

  Beszívtam a levegőt. Ez részben az ő hibája is. Hogy engedhette, hogy Maryvel smároljak. Egy idegen csávó még hagyján, de Mary?