Elveszett Lelkek 1. (BL)

Barna és Kék part 1.

- Ah, álmos vagyok. - sóhajtott magában a fiú, miközben a fejét lehajtotta a kemény falapra. Az előadóteremben már fülledt meleg volt, ahogy a sok ember bezsúfolódott. - Ha tudtam volna, hogy ilyen sokan felveszik ezt a tárgyat, akkor én tuti kihagyom. - morgott még mindig magában, és nagyot sóhajtott, ahogy a homloka a hűvös laphoz ért, majd fejét elfordítva nézett ki az ablakon, ahol a szikrázó napsütés mellett legalább egy enyhe szellő lengedezett, hogy csillapítsa a forróságot, pedig még csak nyár eleje volt. Bár az ablakok nyitva voltak, de az enyhülést hozó szellőből be, a terembe már nem jutott semmi.

- Már csak 20 perc. - nézett fel az órára. - Először el kell mennem bevásárolni, aztán összedobok valamit Oliviának vacsira. Ah, készülnöm is kellene holnapra. -tört rá a fájdalmas felismerés. - Mr. Walles nem szereti, ha nem kap azonnali válaszokat az unalmas, művészettörténettel kapcsolatos kérdéseire. Mindegy, ha marad erőm, majd előveszek pár könyvet. - cikáztak el a gondolatai egészen másfelé, mint kellett volna, miközben szemhéja akaratlanul is lecsukódott, amikor egy véletlenül eltévedt fuvallat megsimogatta az arcát.

- Mr. Miller! - hallotta meg a tanár dörmögő hangját hirtelen, ami éles tőrként hatolt a terem csendjébe. Összerezzenve emelte fel a fejét, majd olyan egyenesen ült fel, mint aki karót nyelt, miközben már mindenki őt nézte. - Fasza!

- Ha kérhetem, akkor az órámon igyekezzen ébren maradni! - figyelmeztette a tanár, aki egy vaskos asztalnak támaszkodva karba tett kezekkel beszélt hozzá. - Álmodozni otthon is tud! Kivéve, ha valami fenomenális válasszal szeretne előállni, ami most kúszott be az álmaiba, és arról szól, hogy miért ilyen oszlopokkal helyettesítették a falat itt... - mutatott a férfi egy kivetített képre, a háta mögött, amin egy épület belseje látszódott -... és miért ezt a fajta boltívet választották, a hagyományos helyett, mert ez esetben szívesen meghallgatom a véleményét. - nézett rá a tanár, erősen összehúzott szemöldökkel, amitől a homlokán lévő ráncok csak még jobban elmélyültek.

- Elnézést! Többet nem fordul elő. - kért bocsánatot azonnal, majd a maradék 20 percben úgy koncentrált, hogy még a kezén mászkáló katicabogár sem vonta el a figyelmét, ami a nyitott ablakon keresztül repült be, és pont őt találta meg, hogy bosszanthassa.

Húsz perc elteltével, az előadás végét hangos sóhajok zárták. Nem csak ő utálta ezt az órát, de sajnos kötelező volt felvennie, ha belsőépítész akart lenni. Mindig úgy gondolta, hogy van tehetsége a belső terekhez, a színekhez, formákhoz, és anyagokhoz is. Rengeteget rajzolt, és vázlatok, tervek százait készítette már el, amibe minden képzeletét belevitte, és végül elismerő pillantásokat is kapott egy-egy ötletéért. A tanárok mindig megjegyezték, hogy még sokra viheti, és még többször dicsérték a munkáit. Ellentétben az iskolában mutatott szorgalmával. Sokszor volt fárad, volt hogy elaludt és el is késett.

Viszont arról sem volt szó, hogy a sikeres élethez, egy csomó, dög unalmas órát is végig kell majd ülnie, amire ráadásul nem is lesz szüksége. Minden ott volt a fejében, de hogy tanuljon is róla, és megmagyarázza a miérteket, ahhoz nem sok kedve volt.

Ásítozva, lassú léptekkel, sétált lefelé a lépcsőn. Nem sietett, mert már látta a fényt az alagút végén. Vagyis az ajtót, a terem sarkában.

- Noah, ráérsz egy kicsit!? - szólt utána egy mély hang. Szemeit forgatva fordult hátra, egy nagy sóhaj kíséretében.

- Nem igazán. - bökte ki, és figyelte, ahogy a tanár összeszedi a papírlapokat, és egy vaskos jegyzettömböt pár könyvvel együtt, majd komótosan belepakol a táskájába, miközben a terem teljesen kiürül.

- Pihenned kellene. Nem nézel ki valami jól. - állt meg végül előtte a tanár, és a szemüvege felett, kissé mérgesen nézett a fiúra.

- Kösz az aggodalmat Roger, de tudok magamra vigyázni. - közölte unottan Noah. Már annyiszor túlestek ezen a beszélgetésen, hogy szívből gyűlölte, és már gépiesen mondta a szavakat, amiket a tanára, Roger Sims hallani akar. „Minden rendben.", „Jól vagyunk.", „Semmi gond."