Elveszett Lelkek 1. (BL)

Barna és Kék part 2.

- Livi! Megjöttem! – kiáltott be Noah az ajtón, miközben mind a két kezében egy-egy szatyrot cipelt befelé, hátán pedig az iskolatáskája lógott.

- Szia Bátyó! – hajolt ki a szemközti ajtón egy csinos kis fejecske. Fekete, vállig érő haja kiengedve csillogott, miközben ragyogó barna szemeivel a bátyját nézte. – Nem kell kiabálni, nem hiszem, hogy itt eltudnék veszni. – mosolygott a lány.

- Minden rendben volt ma? – kérdezte Noah, miközben bekanyarodott egy másik ajtón, és elkezdte lepakolta a cuccokat a kezéből a konyhában. Vagyis abban a lyukban, ami nyomokban konyhát is tartalmazott.

Utálta. Szívből gyűlölte az egész helyzetet, de azért dolgozott, hogy jobb legyen, és őszintén úgy is gondolta, hogy ennél már tényleg csak jobb lehet. Dolgozott, hogy ki tudják fizetni azt a kis albérletet, amit méretéhez képest, horror áron tudtak kibérelni. Dolgozott, hogy tudjanak mit enni és felvenni. Dolgozott, hogy tanulni tudjanak, és dolgozott azért, hogy spóroljon, hogy végre kiszakadjanak abból a közegből, amiben most éltek, egy szebb jövő reményében. És ehhez mindenre hajlandó volt.

- Összességében igen! – válaszolta Livi. - De képzeld el, megint randira hívott. – sóhajtotta a lány, bár nem valami lelkesen.

- Mármint Billy? – kérdezett vissza Noah, miközben már a szatyrokból pakolt kifelé.

- Igen. Nem értem, hogy miért nem érti meg, ha már egyszer visszautasítottam. Akkor is megmondtam neki, hogy nem akarok senkivel olyan kapcsolatba kerülni.– csóválta a fejét a lány, miközben mesélt. – Segítsek valamit? – szólt ki a bátyjának.

- Nem kell. Köszi. Te csak tanulj. – válaszolta Noah, majd kikotorta a táskájából a Rogertől kapott bonbont, és bement a kis szobába, majd letette Olivia elé, aki csillogó szemekkel nézett a számára gyönyörű kis dobozra.

- Roger küldte. – fűzte hozzá Noah. - Jobban mondva a felesége. – javította ki magát, majd az ajtónak dőlve, mosolyogva figyelte a húgát.

- De szépen néz ki. Biztos valami drága csoki lehet. – jelentette ki, de a Noah nem tudott rá mit mondani. Egy egyetemi tanárnak nem biztos, hogy telt mindig puccos dolgokra, vagy ha jutott is rá, nem biztos, hogy azt az egyik diákjára akarta költeni.

Miután Noah is jobban szemügyre vette a dobozt és elgondolkodott egy kicsit, már szinte biztosra vette, hogy csak azért lehet drága az a csoki, mert azt a túlzott csomagolást kell megfizetni, ami már-már giccsbe torkollt. De attól függetlenül belül, lehet, hogy valami íztelen massza van, vagy már régen avas. Pont, mint az emberek. Az egyik gyengébb példa erre pont a főbérlőjük volt. Az öreg nyanya már első ránézésre vagy száz plasztikai műtéten esett át, és olyan negédes volt velük szemtől szembe, hogy Noah már azt hitte, hogy cukorbeteg lesz. Fél óra múlva pedig már a liftből hallotta, ahogy az egyik szomszéddal róluk beszélnek, és kifogásolják Olivia öltözködését, miközben meghúzta a vodkás üveget.

De találkozott már ennél sokkal rosszabbal is. Sőt, ő is egy volt közülük.

Minden nap felkelt, elment az iskolába, kivigyorogta a belét is, jópofizott amikor kellett, és helyeslően bólogatott amikor arra került a sor, csak azért, hogy az állítólagos barátok ne nehezítsék meg még jobban az életét, miközben minden mosoly vagy apró biccentés, szinte fizikai fájdalmat okozott a számára. Nem volt őszinte. Ő egy tökéletesen normális diák volt. Kívülről. Ezek után pedig haza ment, foglalkozott Oliviaval, főzött és takarított, ha rajta volt a sor. Este pedig dolgozni ment.

- Kérsz egyet? – kérdezte Olivia, aki már neki is esett a doboznak, és apró kezeivel kíméletlenül tépte szét a fénylő kis papírdobozt. Őt csak az érdekelte, hogy mi van belül. Ha ez ennyire egyszerű lenne...