Végzetjel

Első fejezet

1.

– Ez egy értelmetlen szokás – jelentem ki, a mai nap folyamán sokadszor, egyre kétségbeesettebben. Nem mintha bárki is adna a véleményemre. Tizenhét vagyok, fél évre attól, hogy komolyan vegyenek. Szerintem szándékosan rakták mostanra a rituálét, hogy ne számítson, én mit akarok. Vajon másokkal is ez van? Tényleg ez a sorsom? Kötve hiszem.

– Törődj bele, Dorian! A végzeted így is, úgy is megtalál. Nem lehet elmenekülni előle.

Az égnek emelem a tekintetem, miközben a nagyi rám aggatja az ezüstöt. Vastag lánc, még éppen csak nem túl nehéz, rajta egy hópihe alakú medál, a családunk szimbóluma. Még sosem hordhattam.

– Le ne merd venni! – köti a lelkemre. Ünnepélyesen bólintok, mert tényleg meg vagyok hatódva. Eszembe sem jutott, hogy bármit rám bíznak az ereklyék közül. Jó, a kedvükért talán végigcsinálom, pedig nem hiszek az egészben. Varázslat ide vagy oda, elképzelhetetlen számomra, hogy az igaz szerelem csak úgy megjelenjen, mert azt mondják neki, ez a tökéletes nap. A gondolat szöget üt a fejembe. Hiszen mindenkinek máskorra teszik az ünnepet.

– Miért pont ma? – kérdezek rá, amint megfogalmazódik bennem. Nagyanyám erre megragadja a csuklómat, olyan erősen, hogy feljajdulok.

– Ott a dátum – feleli magától értetődően, de hiába nézem addig, míg a szemem majd' kigúvad, nem jövök rá, miről beszél.

– Láthatatlan tintával van írva?

– Ne szemtelenkedj!

Még meg is legyinti a fejem, ügyelve, nehogy tényleg fájdalmat okozzon. Aztán elkapja az állam, a fény felé fordít. Akaratlanul elmosolyodom. Puszit adok az arcára, és azzal a lendülettel arrébb menekülök.

– Gyermek – csóválja meg a fejét, majd megilletődve rám néz. Nem tudok mit kezdeni azzal, amikor ilyen érzelmesen vizslat. Szinte előre tudom, merre tart ez a beszélgetés. – Csak tegnap születtél, most meg...

Sejtelmesen félbehagyja a mondatot, még egyszer tetőtől talpig végigmér, aztán magamra hagy. Az ágy szélére ülök, gondterhelten vetődöm hátra a puha párnák közé. A lánc csilingel a nyakamban, öntudatlanul nyúlok érte, az ujjaim között morzsolgatom. Még van pár órám, mielőtt kitörne a botrány.

Apámra gondolok. Anya azt mesélte, amikor megpillantotta, azonnal tudta, hogy ő az. A rituálé már csak ilyen, szokta mondani, a szív titka nem marad rejtve. Kár, mert én nagyon értékelném.

Általában nem tragédia, ha valaki a saját neméhez vonzódik. De hogy egy előkelő, tiszta varázscsalád sarja tegye, ráadásul nem is csupán szórakozásból? Hát, nem épp szép kilátásaim vannak. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mit tehetnék. Ha megszökök, azzal hatalmas csalódást okozok, szégyent hozok a fejükre, és egyébként is mihez kezdenék egyedül? Ha kiderül, mi a helyzet, akkor sem sokkal jobb. Mégis hogyan tudná az ember kicselezni a Végzetét?

Felülök, és a könyvespolcra sandítok, ami mögött a menekülő járat húzódik. Évtizedek, talán századok óta nem kellett használni, mégis az a hagyomány, hogy hatévesen megmutatják a gyerekeknek. Csukott szemmel megyek oda-vissza, bármikor, akár álmomból felébresztve. Most például kiruccanok egy kicsit, hogy levegőt kapjak. Szó szerint.

Megnyugtat, ahogy a napfény az arcomra vetül. Imádom a szabadságot, ami megillet. Mások nem ilyen szerencsések. Bár tegyük hozzá, vagy nem kaptak még soha rajta, hogy néha elkószálok, vagy nagyon jól titkolják.

Lehuppanok a hegyoldalon, egy szikla árnyékába. A szellő lágy, kifejezetten kellemes az időjárás. Minden annyira kedvező, tényleg nem értem, miért lázadozom. Pedig néha komolyan irigykedem a nagybátyámra, akihez harmincöt évesen kopogtatott be a Végzet. Azóta boldog ugyan, de legalább halogathatta. Imádtam hallgatni a kalandjait. Azokat, amikben nekem sosem lesz részem, és nem a kihagyott nőket sajnálom, akik nála külön listát érdemeltek volna.