Végzetjel

10. fejezet

10.

– Pihenjünk!
– Még nem.
– Rhys! – szólok rá. Feladom, lihegve roskadok a földre, de mellettem terem, felrángat. Egy tapodtat sem akarok továbbmenni, fél napja egyfolytában megyünk, a lábam már tiltakozik. Kirántom a karom a szorításából.
– Dorian.
– Nem! – ellenkezek, és körbemutatok. – Sehol senki. Nem kergetnek. Miért rohansz?
Olyan hangosat sóhajt, hogy az egész erdő beleremeg. A hold fényénél látom a szemében a hitetlenkedést, de nem érdekel. Elfáradtam.
– Komolyan itt? Semmit sem látok, nem tudjuk, milyen állatok élnek erre. Veszélyes – jelenti ki, de nem győz meg vele. Az álmosság húzza lefelé a szemhéjam, ha nem akar cipelni, kénytelen lesz letáborozni.
– Ha felbolygatjuk az éjszaka csendjét, az tényleg biztonságos.
Úgy néz rám, hogy meg kellene ijednem, de ennél már jobban ismerem. Végül elfordul, aggodalmasan pásztázza a környéket. Nem mondom, hogy nagy biztonságban érzem magam, de nem látok rá esélyt, hogy világosig kikeveredünk innen. Még épphogy besötétedett.
– Buta ötletnek tartom. Semmi fedél, egy irányból sem vagyunk védve.
A kezembe temetem z arcom. Az ötlet hirtelen jön, a tenyerem a földre nyomom, koncentrálok. A jég azonnal válaszol a hívásomra, felhorgad bennem, átfolyik rajtam, mintha pontosan tudná, mit akarok. Azzá válik, amire szükségem van.
– Megfelel? – pillantok fel Rhysre. Sikerült elakasztanom a szavát a félkör alakú jégbunkerral. Óvatosan megtapogatja, aztán újabb sóhaj. Kezd kicsit elegem lenni a nyűgjéből. Végül leül mellém, megkegyelmez.
– Aludj pár órát. Őrködöm – ajánlja. Nem kell kétszer mondani, leterítem a köpenyem, és beleburkolózom, amennyire tudok. Még pár nap, és tökélyre fejlesztem, hogyan használjam ki a legjobban a területét.
– És te?
– Nekem itt hideg lenne.
– Felmelegítelek – bukik ki belőlem. Először kapok mosolyt az elmúlt órákban, ezt viszem magammal az álmok mezejére.
Arra riadok, hogy Rhys megráz. Álmosan pislogok rá, de nem úgy tűnik, hogy menekülnünk kéne, így majdnem azonnal visszaalszom, amit eljut a tudatomig a mondanivalója.
– Cseréljünk kicsit!
Nehezen ébredek fel. Állásba tornászom magam, kicsit megmozgatom a tagjaim, hátha úgy könnyebb, de amikor Rhys elfekszik a köpenyemen, legszívesebben mellé bújnék. A késztetés egy pillanatig olyan erős, hogy alig tudom megállítani magam.
Hihetetlen, hogy el nem ismerte volna, hogy ő is fáradt. Néha úgy érzem, rejtett energiaforrásai vannak, hozzám képest elképesztő az állóképessége. Bevallom, egy kicsit irigylem tőle.
Szomjas vagyok. A jégkunyhóhoz a szervezetemből is elvontam vizet, ettől még jobban kimerültem, mint előtte. Bár most a testemnek kellett a pihenés, nem a mágikus energiámnak. Mindenesetre előveszem a kulacsot, és kicsit megrázom. Ahogy emlékeztem, alig van benne, így egyetlen kortyot engedélyezek. Elkeserítő, hogy sehol nem találtunk vizet. Lehet, hogy Rhysnek nincs igaza, inkább a hegyek felé kellene vennünk az irányt.
Megpróbálom feltérképezni a föld alatti forrásokat. Túl mélyen vannak, akárhányszor tettem ma kísérletet, mindig arra jutottam, hogy elérhetetlenek. Talán ha megolvasztom a jeget...
A csillagokat nézem. Nem ismerősek a képek, egyszerűen nem tudom behatárolni, merre lehetünk. Ráadásul egyetlen emberrel sem találkoztunk, aminek egyfelől örülök, de legalább lett volna kit megkérdezni. Ha egyáltalán szót értünk vele.
Rhys nyugtalanul forgolódik, kicsire összehúzza magát. Eszembe jut, hogy azt mondta, neki hideg lenne ennyi jéggel körülvéve, így óvatosan simogatni kezem. Egy idő után kinyitja a szemét, és felnéz rám.
– Nem bírsz aludni?
– Nem – suttogja. Közelebb fészkelődik hozzám, az ölembe hajtja a fejét, önkéntelen túrok bele a hajába. Jólesően felsóhajt.
– Hideg?
– Is – feleli, de ismét behunyja a szemét, így nem háborgatom tovább.
Szeretem, amikor ezt csinálja, de ha bevallanám neki, talán zavarba jönne tőle. Annyira természetesen tud hozzám bújni, pedig az elején nem feltételeztem róla, hogy képes ilyenre. Hogy egyszer a bizalmába fogad, és rám bízza az életét, és talán az érzéseit. Hiába a Végzet, nem hittem volna, hogy valaha kölcsönös lesz. Most viszont minden ilyen apró, nem tudatos rezdülésében azt érzem, hogy talán ugyanolyan fontos vagyok neki, amennyire ő lett az számomra.
Ismét felelevenedik bennem, hogyan ért hozzám a réten. A félelem ugyanúgy belém csapott, mint a villámok a fába, éreztem benne azt a végtelen, erős szenvedélyt, amit képes volt legyőzni, és gyengédségbe fordítani. Nekem nincs akkora önuralmam, mint neki. Bennem higgadtság lakik, csak néha horgad fel az indulat, ő viszont teljesen ennek ellentéte. Nem csodálom, hogy ritkán engedi felszínre, ami tombol benne. Pedig ki tudja, mire lenne képes...
Mocorog, de csak még inkább rám mászik, a testem melegét keresi. Valahol a távolban reccsen egy ág, Rhys pedig megdermed. Én is feszülten figyelek, hallgatózom, Rhys viszont lassan felemelkedik az ölemből, és kiles a rejtekből. Levegőt sem merek venni, nehogy megzavarjam. Aztán én is meghallom a súrlódást, de addigra Rhys már mozdul, tűz lobban, vad csapkodás támad nem messze tőlünk. Aztán csend és bűz terít be mindent.
– Mi volt az? – kérdezem, továbbra is rezzenetlenül. Nem merek felkelni. Rhys megnézi, undort látok az arcát, amikor visszajön.
– Kígyó. Nagy – feleli. A szavak sokként érnek, nagyon nyelek az idegességtől. Rhys elvigyorodik, és tudom, előre várom, hogy ki fog nevetni. – Félsz tőlünk?
– Nem kedvelem őket – ismerem be kelletlenül. Ezek után én biztosan képtelen lennék lefeküdni, de úgy tűnik, Rhys sem tervez visszaaludni, mert felveszi a köpenyemet a földről, és felém nyújtja.
– Menjünk, jó?
Nem vitatkozom vele, bár továbbra sem tartom jó ötletnek azt sem, hogy zavarjuk a csendet. Bármennyire igyekszem nesztelenül lépni, nem megy. Rhys ebben sokkal ügyesebb, a léptei alig csapnak zajt. Hirtelen hátrafordul hozzám, majdnem nekimegyek.
– Szerinted képes vagy jégből pengét készíteni? – szegezi nekem a kérdést. Bólintok.
– Persze – válaszolok, és hamarosan csillan a fegyver a kezemben. Rhys elismerően pillant rá, aztán elhúzza a száját, amikor a kezébe veszi.
– Nagyon szép. Kár, hogy lefagy a kezem – sóhajtja, és visszaadja. – Legyen nálad, ha kevés lenne a mágia.
Nem akarom mondani neki, hogy ha az kevés, rám biztosan nem bízhatja az életét. De ha ez neki megnyugtató, elfér nálam.
Kimerít a folyamatos haladás. Lihegve támaszkodom egy fának, Rhys pedig türelmetlenül fordul vissza hozzám. Ezúttal legalább nem teszi szóvá, hogy megint nem bírom. Lehet, hogy ő hozzá van szokva, de én nem.
Lehunyom a szemem. Eredetileg csak ki akartam fújni magam, de az érzékeim nem csak akkor működnek, ha használni akarom őket. Ami jelen esetben szerencse, mert eszembe sem jutott volna most víz után kutatni.
– Van egy forrás – osztom meg Rhysszel az örömöm. Látom rajta a megkönnyebbülést. Vár egy picit, utána engedi, hogy navigáljam, és hamarosan megtaláljuk a vizet. Legalább emiatt nem kell egy ideig aggódnunk.
Leülök egy kicsit, és a forrás vizébe merítem a kezem. Nem tudom megmagyarázni az érzést, ami megrohan, de a mosoly úgy költözik az arcomra, mintha ott lenne a helye. Az apró, alig érezhető hullámok csiklandozzák az ujjaim, a sejtjeimig lopja magát a jókedv. Arra eszmélek, hogy Rhys leül mellém, és ugyan nem ér hozzám, de a jelenléte úgy lopódzik be a tudatomba, hogy minden mást elhomályosít.
– Mi az?
– Teljesen átszellemült lettél.
Hümmögök. A kezem továbbra sem húzom vissza, annyira jólesnek a hűs habok. Megkísérlem szavakba önteni, ami bennem kavarog.
– Otthon a vízmágia amolyan elvárt dolog. A jég az igazi kincs, ha azt uralni tudod. Kevés család képes rá. Engem viszont gyerekként jobban elbűvölt a víz. Órákig úsztam, lebegtem a felszínen, a visszatükröződő napfényt figyeltem. Egy nap arra mentem haza, hogy a szüleim azon vitatkoznak, mennyire gyenge és haszontalan képességeim vannak. Ők nem tudták, hogy a tó számomra olyan volt, mint egy barát. Beszélt hozzám, megvigasztalt, játszott velem. Azután soha többé nem hallottam, mit mond.
Rhys a vállamnak támasztja a homlokát. A mozdulat bensőséges, megnyugtató. Pont úgy, ahogy a víz érintése a bőrömön.
– Pedig a jéggel is ügyesen bánsz. – Halkan elnevetem magam, mire Rhys elhúzódik. – Mi az?
– Egészen a bálig alig tudtam uralni. Most viszont csodákat mutat nekem.
Rhys megrázza a fejét, a mosolya elnéző.
– Néha nagyon nem értem a gondolkodásod. Olyan...
– Nem túl gyakorlatias? – segítem ki.
– Elvarázsolt – pontosít. Ízlelem magamban a szavakat, és bár semmi gúny nem rejtőzött a hangjában, elmerengek rajta, hogy mégis hogyan lát engem.
– És ez baj?
– Nem. Legalább kiegészítjük egymást – feleli, majd feltápászkodik, és felsegít. Búcsút intek a víznek, szinte érzem, hogy elköszön tőlem.