Végzetjel

11. fejezet

11.

– Nem beszél hozzád?
– Tessék?
Nyakig merítkezem a vízben, és elrúgom magam, hogy ráfekhessek a felszínére. Rhys azonban utánam kap, a csípőmre szorítja a két kezét, és magához von, nevetve kulcsolom a lábam a derekára, a karom pedig a nyakára, hogy megtarthassam magam. Azonnal lecsap a számra, el sem enged egy darabig, de akkor már nem az úszáson jár az eszem.
– Szóval itt sem beszél hozzád? – Értetlenül vonom a fel a szemöldököm, a pillantásom az ajkára téved. Ha beszélgetni akart, elég rossz módszert választott. – A víz. Azt mondtad, régen hallottad.
Szorosabban ölelem át, megkóstolom a bőrét a füle mögött, válaszképp ő is erősebben szorít. Hiába vagyunk a vízben, érzem, ahogy zubog bennem a tűz, egyre erősebb bennem a vágy.
– Talán megkérdezhetnéd, hol vagyunk – motyogja. Felbőszít vele, mert az az illúzióm támad, rá nincs ugyanolyan hatással a közelségünk, mint rám. Beleharapok a nyakába, meglepetten szisszen fel, mielőtt nevetni kezdene. – Szóval később beszélgessünk, ugye?
– Értékelném – felelem. Elenged, aztán megragadja a kezem, és húz maga után, ki a partra, elheveredünk egymáson.
– Telhetetlen lettél – suttogja, mielőtt lefogná a kezem, hogy rávegyen, lassítsak. Nem osztom a véleményét, most azonnal akarom, de ő vezet, végül elfogadom a tempóját. Csak azután ereszt el, miután ezt ő is megérzi, vágyakozva követem a tekintetemmel, merre jár a szájával. Az első, egyelőre még halk nyögés akkor tör utat, amikor az ölemre siklik a nyelve, de a zihálásom egyre erősödik, főleg, amint eggyé válik velem. Ezúttal hajsza, nem lassú áramlás, minden pont lángol a testemben, olyan erővel robban bennem a mámor, hogy darabokra szakad körülöttem a világ.
Nézem a napsugár csillogását a fölöttünk magasodó fák között. Rhys mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, szorosan az enyémhez préselődve, egy ritmusra ver a szívünk. Ennél nagyobb békét nem is kívánhatnék, talán ezért nem akaródzik egyikünknek sem kiszakadni ebből az idillből. Három napja nem haladtunk tovább, szívem szerint örökre itt maradnék, nem látom be, miért kellene mennünk bárhová.
A csillogás gyengül, el-eltűnnek a sugarak, a levegő illata is változik, de mire rájövök, hogy eső készül, már el is ered. Rhys nyögve fordítja felfelé a fejét, a nyakán megfeszül a bőr, nem bírom ki, hogy ne futtassam végig rajta a nyelvem. Csiklandósan megvonaglik, nevetni kezd.
– Inkább az esővel kezdj valamit! Hátha hallgat rád – vigyorogja, mielőtt megcsókol.
Feltartom a kezem Rhys teste mellett, a mágiámra bízom magunkat, és amikor felfogom, miért nem ázunk tovább, nevetni kezdek. Hatalmas, vékony jégből szőtt fátyol feszül a fák között, méterekkel arrébb folyik le az eső. A talaj nedvességét ugyan nem kerülhetjük el, de azzal ráérek később is foglalkozni.
– Nem pont így gondoltam, de kezdetnek megfelel.
Játékosan arrébb lököm, hogy beburkolózhassak a köpenyembe. Nem messze tőlem tűz lobban, jólesően hunyom le a szemem, hallgatom a ropogást. Szöget ütnek a fejembe Rhys korábbi mondatai.
– Csendben van – válaszolom a hátának, mire értetlenül felém fordul. – A tó. Nem szól hozzám.
– Értem.
Felülök, figyelem az esőcseppek hullását a fátyol szélén. Közelebb mászom hozzájuk, megérintem őket, az ujjaimon dörzsölöm szét a nedvességet. Kinyújtom a kezem, hogy eláztathassák, és koncentrálok, de nem történik semmi. Visszakúszom Ryhshez.
– Nem hallgat rám – szólalok meg, majd cinkosan rápillantok. – Rád emlékeztet.
Felkacag. A földhöz szegez, ismét beborít a csókjaival, egy időre el is feledkezem a záporról.
Az időjárás viszont rádöbbent minket, mennyire ki vagyunk szolgáltatva neki. Órákig nem tudunk mozdulni, a talaj teljesen felázik, a levegő lehűl. Rhys a hegyeket kémleli, hamarosan szóba is hozza, amire gondolok.
– Keresnünk kell valami fedettebb helyet, és rájönnünk, pontosan hol vagyunk.
Bólintok. Nem szívesen adok neki igazat, de nem tehetek mást. Ez a hely nagyon a szívemhez nőtt az elmúlt napokban, rengeteg emléket hagyok itt. Mintha Rhys sejtené, mi jár a fejemben, elmosolyodik.
– A tó környékén maradunk.
Felsóhajtok. A hátamra fekszem, lehunyom a szemem, igyekszem kiüríteni az elmém. A tenyerem a talaj felé fordítom, és koncentrálok. Az egész környék vízrajza úgy zuhan rám, hogy nem kapok levegőt. Mintha az eső mindent felerősítene, fulladok, képtelen vagyok rendet rakni az elmémben felbukkanó képek között. Hallom a kétségbeesett hangom, érzem Rhys kezét magamon, de lesöpröm. Hiába nézek fel, semmit nem látok, mintha megvakultam volna, legyűr a pánik, nem tudok uralkodni rajta. Négykézlábra húzom magam, de így sem jobb, nedvességet markolok.
Fogalmam sincs, meddig tart, mire lenyugszom annyira, hogy megkeressem magamban a mágiámnak azt a részét, amit irányítok, de amikor megtörténik, hirtelen csend lesz. Ezúttal mintha meg is süketülnék, engedem a jégnek, hogy keresztülfolyjon rajtam, miközben végre átlátom, amit a természet mutatott nekem. Mintha minden kívül rekedt volna, vagy én belül, nem számít.
– Dorian!
– Hagyj!
– Igen, látom, hogy nagyon elfoglalt vagy, de kicsit visszavehetnél... – mondja magához képest nagyon bizonytalanul, de ezzel most nem foglalkozom.
– Meg akarom mutatni – vágok közbe türelmetlenül. Hasonló hangvételű sóhajt kapok cserébe.
Kinyitom a szemem. A fény egy pillanatra bánt, hunyorogva szoktatom magam újra hozzá. Mintha rengeteg időt töltöttem volna a sötétben, pedig nem így van.
Végigsimítok az előttem heverő jégtáblán. Hatalmas, jól kivehető formákkal tarkított térkép, először el sem hiszem, hogy én csináltam. Büszkén pillantok fel, Rhyst keresem a tekintetemmel. Jó távol van tőlem, körülbelül az egyetlen talpalatnyi száraz helyen, ami maradt, azt is csak azért nem lepte el a jég, mert nem bírt a heves tűzzel, ami megakadályozta.
– Bocsánat – motyogom bűnbánóan. Rhys nem szól semmit, csak véget vet a lángoknak, majd óvatosan közelebb jön hozzám. Fázósan dörgöli végig a karját, aztán hümmögve szemléli a művemet.
– Legalább már tudjuk, hol vagyunk – mondja megkönnyebbülve, de amikor észreveszi, hogy ezzel nem segített, magyarázatba fog. – Néhány napnyira tőletek. Errefelé főleg víz-és földmágusok élnek.
– Értem.
Pedig az volt az érzésem, hogy jó messze kerültem otthontól. Hazudnék, ha azt mondanám, örülök annak, hogy tévedtem. Félek hazamenni, pedig előbb-utóbb muszáj leszek. Én nem vagyok olyan, mint Rhys, nem tudnék mindig vándorolni.
– Leterített a honvágy?
Elmosolyodom, majd megrázom a fejem. Nem egészen erre gondoltam.
– Nem kifejezetten haza vágyom. Csak... valamire, ami állandó.
Rhys arca kifejezéstelenné válik. A messzeségbe bámul, talán azt próbálja eldönteni, merre induljunk, mégis úgy érzem, a hangulatváltozása főleg a szavaimnak szól.
– Körülöttem csak a baj állandó – feleli végül, de rám sem néz. – Amint tudlak, hazaviszlek.
– Nem így értettem!
Hátat fordít, a cuccainkat szedi össze, és bár pár lépésre van, olyan, mintha szakadék választana el tőle. A hangja hidegebb, mint a jegem.
– Jobb lenne neked nélkülem.
– Rhys!
Megszüntetem köztünk a távolságot, és a hátának dőlök. Egy icipicivel magasabb csak, így teljesen hozzá tudok simulni. A nyakához bújtatom az arcom, és örülök, hogy nem rázza le az érintésem.
– Te magad jöttél azzal, hogy nem működik nálunk a távolság. Egyébként sem bírnám ki.
Felkacag. A karom a dereka köré fonom, összefűzi az ujjainkat.
– Maradj így, mert rettenetesen fázom – mondja félig komolyan. Rajtam nem múlik, így álldogálunk egy darabig, végül ő az, aki kibontakozik az ölelésből. Nem akaródzik indulni, de úgyis elintéztem a területet a jéggel, nincs mit tenni. Pedig minden csupa sár és latyak, utálom, ahogy folyamatosan elsüllyedek benne.