Végzetjel

12. fejezet

12.

– Majd vigyázz, mit mondasz neki – figyelmeztet Rhys nagyon komoly hangon. – Sosem tudhatod, hogyan reagál. Mióta ismerem, kissé zakkant.

Egész úton kéretlen tanácsokkal bombáz, közel vagyok hozzá, hogy elveszítsem a türelmem. Erre is csak Rhys képes, apróságokkal kihozni a sodromból. Az is csodával határos, hogy rá tudtam venni, ne egyedül jöjjön.

– Képes vagyok vigyázni magamra.

– Igazán? Ha harcra kerül a sor? Mennyire vagy képzett? – kérdezi, és van valami a hangsúlyában, ami nagyon nem tetszik. Megtorpanok. Rhys nem észleli azonnal, pár lépést megtesz, mire visszafordul.

– Láttál már harcolni – emlékeztetem kimérten, de ez persze nem elegendő neki.

– Ez az összes harci tapasztalod?

– Jó tanáraim voltak – morgom, és továbbindulok, ezúttal ő az, akinek sietnie kell, hogy utolérjen. Nem értem, miért tart ennyire haszontalannak. Rendben, a legutóbb nem hoztam a legjobb formám, de valahol erről is ő tehet, addig játszott az önuralmammal, míg teljesen eszemet vesztettem a vágytól. Jó, ezt talán nem foghatom rá. – Különben is, mit kezdenél földmágia ellen tűzzel? Hm?

– Kidumálnám magam.

– Persze – jegyzem meg, és felnevetek az arckifejezését látva. Jó, megnyerő tud lenni, nem mondom, hogy nem, de a bája azért csak nem hat mindenkire.

– Reméljük, nem kerül sor...

Elhallgat. Nem egészen értem, miért, aztán majdnem hasra vágódom, és rájövök, mitől zökkent ki. Mozdítanám a lábam, de nem megy, mintha mocsárba süppedtem volna, de ezt a gyanút rögtön elvetem. Teljesen szilárd, feketés föld borítja a lábam, mintha évek óta gyökeret eresztettem volna itt. Ez azért elég aggasztó varázslat kezdésnek.

– Na? – szólok oda Rhysnek, aki sikertelenül próbál közben szabadulni. – Szóval hogy is volt?

Mogorva pillantást küld felém.

– Békével jöttünk! – kiáltja, de senki sem felel, legalábbis elsőre így gondolom, aztán meglátom Rhys előtt a porban formálódó betűket.

Akkor békén hagyhattok.

Akaratlanul felkuncogok. Rhys megütközve fordul felém, szerintem megleptem a reakcióval.

– Ez nem vicces! – rivall rám, mire a betűk megváltoznak.

Dehogynem.

Most már leplezetlenül nevetek. Rhys dühödten igyekszik kiráncigálni magát a földből, de csupán annyit ér el vele, hogy még mélyebbre szippantja, most már a térdéig be van temetve. Még sosem láttam ennyire mérgesnek.

– Ne szórakozz, engedj el!

Még csak válasz sem érkezik. Rhys a távolt kémleli, a hegyeket lesi a támadó utána kutatva. Nekem nagyon tetszik a táj, a hatalmas hegyek éles kontrasztot alkotnak a mögöttünk elterülő várossal. Annak is megvolt a maga varázsa, de én ehhez vagyok szokva. Hamar észreveszem az előttünk lévő barlang szélén a természetellenesen sűrű növényzetet, de úgy tűnik, Rhys is kiszúrja.

– Volnál szíves elengedni? – címzi valakinek, akit nem látunk. – Mecnar!

A porban újabb szavak jelennek meg.

Aki kiszabadul, megküzdhet velem. Ha nyer, akkor jöhet a békétek.

– Valóban sajátos a humora – mondom Rhysnek. – Na? – sürgetem, de a lábait már rövid indák borítják. Nagyon valószínű, hogy nem ő lesz, aki kiáll értünk. Mondanám, hogy önként vállaltam a nemes feladatot, de túloznék.