Végzetjel

2. fejezet

2.

Didergek a hóesésben. Még sosem fordult velem elő ilyesmi, még azelőtt sem, hogy az erő feléledt bennem, legalábbis ameddig visszaemlékszem, sosem fáztam. Először rá sem jöttem, mi a baj, annyira ismeretlen volt a jelenség.

Ez még jobban elkeserít. Felemelem a karom, a csuklómon lévő jelet bámulom. Néha-néha eljátszottam a gondolattal, hogy kimetszem a bőrömből. Talán akkor nem néznének rám ekkora undorral az emberek. Semmit sem követtem el, mégis menekülnek a közelemből. A nagyanyám szeme is elfelhősödik, majd úgy fordul el tőlem, mintha észre sem venne. Fáj az elutasítás.

Egy pihe a villámhoz ér, ettől minden sejtemen végigcikázik a tűz. A vízzel is mindig ugyanígy járok, eleinte a mosdás kész szenvedést jelentett, míg hozzá nem szoktam. A bélyeg sem a vizet, sem a jeget nem tűrte.

Így gondoltam rá: mint egy billogra. Mintha valaki megátkozott volna vele, mindent elveszítettem miatta, miközben az égvilágon semmit sem nyertem. Hiszen nem is ismertem a fiút, még a nevét sem tudtam. Azóta sem bukkant fel ismét.

Beledőlök a hóba. Puha, de hűvös, máskor imádnám, de most egész testemben vacogok, a pilláim majd leragadnak, muszáj pihennem. Egy régi dallamot dúdolok, bár nem értem, miért jutott egyáltalán eszembe. Csak ismétlem újra és újra, míg az álom lassan elragad.

Tűzről álmodom. Átjárja a testem, és bár rettegek, mégsem menekülök, sőt, szinte várom, hogy megérintsen. Amikor megtörténik, nem fáj, nem éget, hanem meleg, puha kabátként takar be. Elmosolyodom. Rég éreztem ennyire biztonságban magam, jólesik, elpilledek a megkönnyebbüléstől.

Amikor kinyitom a szemem, még mindig a hóban fekszem, bár már nem fázom. A nap lassan felkel, a fénye sejtelmesen dereng a látóhatáron. Vissza kellene osonnom, mielőtt észreveszik, hogy eljöttem. Már ha valaki rám nyitja az ajtót egyáltalán azon kívül, hogy ételt hozzon.

Nem tudom, mit remélnek. Egész életemben a Végzetről meséltek, a hatalmáról, az elszakíthatatlan kötelékről. Mit kellene tennem? Senki nem segít, nem ad iránymutatást. Napról napra jobban érzem, hogy árnyékká válok, kihűlök belül, mintha lassan jég borítaná be a szívemet. Tessék, megint didergek.

Visszasétálok a szobámba. Nehezen haladok, mintha a tagjaim is megfagytak volna. Megszabadulok az átázott ruháimtól, ügyesen elrejtem őket, hogy ne legyenek szembetűnőek, és leülök a kandalló elé. A pattogó faágakat figyelem, a táncoló szikrákat. Varázslatos.

Nem tudom, honnan jön a gondolat, csak akkor kapcsolok, mit csinálok, amikor a kezem már a lángok felett van. Ijedten kapom hátra, várom a fájdalmat, de semmi, még csak meg sem pörkölődött a bőröm, ettől a felfedezéstől viszont megrettenek. Mégis mi történik velem?

Újra a kandallóba nyúlok. A láng táncol az ujjaim körül, mintha játszana velem, nem bírom megállni a nevetést, ahogy átjár a csiklandós érzés. A csörömpölés ragad ki a gondolataim közül, ami a hátam mögül jön. Anyám halálra váltan bámul rám, lábánál a reggelim romjai. Lebuktam.

– Ezt hogy csinálod? – szegezi nekem a kérdést. – Mióta tart?

– Most először – felelem őszintén, hátha ezzel megmenthetem a helyzetet. Nézzük egymást, hosszú percekig, aztán anyám hátat fordít, az ajtóból szól csak vissza.

– Küldetek fel másik reggelit.

Az ajtó hangosan csukódik, kis híján kiszakad a keretből, jelezve anyám indulatát. Elterülök a szőnyegen, figyelmem ismét a lángokra irányul. Hívnak, szinte hallom a hangjukat: suttognak, ismeretlen nyelven, ismeretlen szavakat. Annyira szeretném érteni őket...