Végzetjel

14. fejezet

14.

– Hová?
– Nem tudom. Talán... – Megforgatom a gyűrűt az ujjamon. Tegnap óta azon gondolkodom, hogy nem véletlenül került az ujjunkra. Akárhányszor valami mágikus tárgy felbukkan, annak kifejezett oka és célja van. – Bízzuk rá?
– A gyűrűre?
Rhys csak egy pillanatig tűnik meglepettnek, de hamar átlendül rajta. Egyre többször érzem azt, hogy se nem csodálkozik a minket körülvevő egyre furcsább és furcsább dolgokon, se nem gördít akadályt a Végzet útjába. Valahol az utunk során mintha megtanult volna hinni benne. Az is lehet, hogy bennem, és talán naiv vagyok, de ez megmelengeti a szívem.
– Igen.
– Jól van.
Rhys átölel, a vállamra teszi az állát, miközben én lehunyom a szemem, és koncentrálok. Érzem magunk körül az örvényt, alig hívom, máris jön, talán kezdek rutint szerezni benne. Persze még nem tudom, merre vet, úgyhogy ez talán buta gondolat.
Sokkal kevésbé megterhelő így, hogy együtt csináljuk. Rhys érintése biztonságot ad, azon kívül némi önbizalmat is, mert tudom, hogy képes vagyok uralni a kaput. Legalábbis nagyon hiszek abban, hogy oda megyünk, ahová mennünk kell. A hó és a hamu beterít, szédülök tőle, zárt pilláim mögött is látom az örvénylésüket. Aztán Rhys magával ránt, a szememnek pedig kell néhány nagyon hosszú pillanat, míg hozzászokik az erős napfényhez. A tó körül a fák megóvtak tőle, de nyílt terepre érkeztünk, itt nincs menekvés. Mintha sokkal melegebb lenne.
– Te tudod, hol vagyunk? – kérdezem Rhyst, hátha neki van ötlete.
– Ennyiből nem.
Kifújom magam, és szétnézek. A talaj homokos, a távolban szikár hegyek magasodnak, közel s távol semmi búvóhely. Kicsit tartok tőle, hogy elevenen meg fogunk főni, mire besötétedik.
Rhys vizet nyújt felém. Nagyot kortyolok belőle, igyekszem lecsillapítani az elmém, aztán leülök a földre, és leteszem a tenyerem. Mielőtt még belemélyednék a környék tanulmányozásában, átsuhan rajtam egy gondolat. Felnevetek.
– Mi az?
– Talán ez az első, hogy nem azonnal a baj fogad – jegyzem meg, és Rhysre mosolygok. Kuncog, de azért sebesen körülnéz, mintha attól tartana, elhamarkodom a kijelentést. Jogos a félelme, mert tényleg kivételes alkalomnak tűnik.
Ezúttal nehezen boldogulok. Hatalmas réteg homok alá kell lehatolnom, már attól félek, sehol semmi víz nincs, és hamarosan itt pusztulunk, amikor a föld mélyén megmoccan valami. Már rutinosan vetem térképre, amit látok, Rhys pedig hümmög felettem, a hangja egyre távolibb.
– Nem hittem volna, hogy meg lehet fagyasztani egy sivatagot, de úgy látszik, rosszul ítéltem meg a lehetőségeket.
Felnézek. Hatalmas táblában borítja jég a homokot, érezhetően nem tartósan, de Rhysnek igaza van, így is lenyűgöző.
– Ez már segít? – bökök a sebtében összedobott rajzra. Rhys tanácstalanul rázza a fejét.
Elterülök. Bár kipihenten indultam neki az útnak, a kapu leszívta az energiám jó részét, és ez a varázslat sem egyszerű, ha nevezhetem egyáltalán varázslatnak. Rhys nem sürget, engedi, hogy kicsit kifújjam magam, de amint kinyitom a szemem, már nyújtja is a kezét, hogy felsegítsen.
– Aggaszt a nyílt terep.
Ráhagyom.
– Merre?
– Nem tudom – ismeri el, de azért lép egyet az egyik irányba. Felszisszen, és meglepetten mered a csuklójára.
Egyből rájövök, mi történt. A karkötő jelzi az utat. Ez határozottan feldob, addig kísérletezünk, míg jóváhagyóan semmit sem reagál. Emlékszem, amikor Rhys még butaságnak hitte az egészet, most viszont mintha meg se fordulna a fejében, hogy ellenszegüljön. Vidáman sétálgat mellettem, lopva újra és újra rám sandít, míg végül megunom, és elkapom egy hosszú csókra. Nevetve landolok a hátamon, a homok felkavarodik körülöttünk, jut a ruhám alá, minden, csak nem kellemes. Lelököm magamról Rhyst, de a neheztelésem tettetett, ezt ő is tudja. Így folytatjuk az utat, évődve, néha csókolózva. Órákig nem történik semmi, senki sem támad ránk, egyedül a nap sugaraival gyűlik meg a bajunk, de hamarosan eljön a szürkület. Rhys viszont egyre feszültebbé válik, amikor semmi menedéket nem találunk.
– Állítólag a sivatagban nagyon lehűl éjjelre – osztja meg velem a félelmét.
– Akkor gyújtunk tüzet – felelem óvatlanul, Rhys azonnal le is teremt érte.
– Nyílt terepen? Könnyű célpont lennénk.
Ránk sötétedik. Bár a hold és a csillagok adnak némi fényt, a látási viszonyok így is lelassítanak minket. Szerencsére egyre közelebb érünk a hegyekhez, bár fogalmunk sincs, ott mi vár ránk. Hiába nem bajba csöppentünk, a kapuim sosem engedik, hogy unatkozzunk, így óvatosak vagyunk. Rhys folyamatosan kémleli az eget is. A lépteink zajt vernek a csendben, így azonnal észreveszem, hogy Rhys megtorpan. Kérdőn fordulok hátra, aztán követem a pillantását, és elakad a lélegzetem. Egy hatalmas sárkányt látok, legalábbis amennyire ki tudom venni.
– Mit csinálunk? – kérdezem. Rhys nem szól, csak leguggol, én pedig követem a példáját. A hasunkra fekszünk, mozdulatlanul, abban reménykedve, a sárkány nem vesz észre minket.
– Mennyire lát jól? – suttogom.
– Nagyon – feleli Rhys hasonló hangerővel. ¬– Méretből ítélve éjsárkány lehet. Te talán fekete sárkányként ismered. A hallása is kiváló, úgyhogy...
Megértem, elnémulok, bár nagyon messze száll, kizártnak tartom, hogy meghalljon minket. Oldalra fordulok, így szemmel tudom tartani az eget, és Rhyst is látom. Megkeresem a kezét, összefűzöm az ujjainkat. Hideg a bőre, tudom, hogy lassan zavarni fogja az egyre alacsonyabbá váló hőmérséklet.
Igazam lesz. Nem telik sok időbe, míg reszketni kezd, igyekszik kisebbre összehúzni magát, közelebb csúszik hozzám, ösztönösen magamhoz ölelem, próbálom ügyetlenül betakarni a köpenyemmel. Legszívesebben ráadnám, de az túl sok mozgással járna. Hamarosan már ez sem elég. Látom a lélegzetem magam előtt, ha így folytatjuk, ki fogunk hűlni.
A hátamra fordulok, megszámolom a fent suhanó árnyékokat.
– Muszáj mozgásban lennünk, mielőtt halálra fagyunk – mondom ki. Rhys mellettem ingerülten szusszan, de nem felel, szóval igazat ad nekem. Azt még mindig nehezen ismeri el.
– Én inkább a csendes halálra fagyást választom – leheli végül. Alig hiszem el, amit hallok, mert Rhys sosem adná meg magát harc nélkül.
– Komolyan? – nézek rá, a döbbenet kiülhet az arcomra, mert halkan felkuncog.
– Nem sok kedvem van hozzá, hogy elevenen szétmarcangoljanak.
Ezzel nem tudok vitatkozni. Lázasan töröm a fejem a megoldáson, de csak egyetlen jut eszembe.
– Megpróbálkozom egy kapuval.
Nem várom meg, míg válaszol, kinyújtom a kezem, koncentrálok. Rhys ujjai rászorulnak az enyémekre, velem van, ez több erőt ad, mint bármi más. Némi örvénylésen kívül azonban nem történik semmi. Riadtan nyitom ki a szemem.
– Nem működik – állapítom meg meglepetten. Rhys fölém gördül, a számra szorítja a sajátját, az ereje átcsap rajtam, olyan intenzitással, hogy legszívesebben lelökném magamról. Végigküldöm rajta a saját energiám, mire belenyög a csókba.
Újra próbálkozom, ismét sikertelenül. Elkeseredetten engedem le a kezem.
– Legalább két dolgot elértünk – szólal meg Rhys. – Már nem fázom. És megláttak.
Riadtan pillantok felfelé. Rhys talpra ugrik, felrángat engem is, botladozva futásnak eredünk a sötétben, teljesen esélytelenül. Alig teszünk meg pár métert, amikor erős karmok ragadnak meg, felkapnak, üvöltve kapálózom a magasban. Átfut az agyamon, hogy harcoljak, de még ha el is érem, hogy a sárkány elengedjen, lezuhannék. Bár kétségkívül kellemesebb halál lenne...
Látom, hogy Rhys is hasonlóképpen járt, bár ő tényleg mindent megtesz, hogy szabaduljon. A sárkány azonban meg sem rezzen, így hamarosan ő is feladja.
A hegyek felé repülünk, innen már kivehető, hogy a csúcsok között hatalmas, üres tér van, valószínűleg sárkányfészek. Hamarabb odaérünk, minthogy bármilyen terv körvonalazódhatna bennem. Kellemetlen sebességgel landolok a homokban, az egész felkavarodik körülöttem, nem kapok tőle levegőt, hiába próbálom eltakarni az orrom és a szám. Percekig tart, míg kipislogom a szememből, attól félek, megvakít. Körülöttem sárkányüvöltés, várom az elkerülhetetlen véget. Emberi kéz ragad meg, tudom, hogy Rhys az. Lent tart a homokban, mintha segíthetne, hogy a térdemen maradok.
– Ne mozdulj! – rivall rám. Továbbra is szorongatja a karom, már zsibbad az ujjaitól, de ez a legkisebb problémám épp.
– Van terved?
– Nincs, de még nem ettek meg, szóval ne adjunk okot a támadásra. Egyébként tévedtem, nem éjsárkányok, hanem vörösek. Ők csordában élnek, mint látod – mondja nem túl lelkesen, amit teljesen megértek.
– Remélem, nem éhesek – jegyzem meg. Rhys felszusszan mellettem, de végre enged kicsit a szorításán.
Felmérem a terepet, de a sárkányok számolását hamar feladom, túl sokan vannak. Ez nem is csorda, inkább horda. Ami a legmeglepőbb, hogy bár idehoztak, nem is foglalkoznak velünk. Ezt kihasználva leoldom a köpenyem, és Rhysre terítem. Elmosolyodik, magához húz, a vállamra hajtja a fejét. Próbálok arra gondolni, hogy már keveredtünk ki ekkora zűrből nem is egyszer, talán most is sikerül.
– Vajon mit akarnak?
– Fogalmam sincs.
Egy idő után megunom a várakozást. Ismét kapuval próbálkozom, ezúttal nem lepődöm meg, hogy sikertelenül. Így viszont jobb híján más utat keresek, megindulok a hegy mentén, hátha valahol megszakad a láncolat. Most kicsit sajnálom, hogy odafentről nem néztem jobban szét, de nem azzal voltam épp elfoglalva.
– Mit csinálsz?
– Keresek – felelem, mire türelmetlen szusszanást hallok, így gyorsan pontosítok. – Valahol csak ki lehet jutni.
– Amint szárnyad nőtt.
Rhys felé fordulok, kérdőn vonom fel a szemöldököm.
– Mióta szokásod feladni?
– Mióta úgy érzem, kivették a kezemből a saját sorsom – vágja rá élesen. Ez kizökkent, hosszú pillanatokig csak bámulok rá, emésztem a szavait. Nem tudom, elkeseredett-e emiatt, nem merem erről faggatni, helyette más irányt vesznek a gondolataim.
– Tehát valami dolgunk lehet itt – motyogom magam elé, és most már nem kijárat után kutatok. Rhys szorosan a nyomomban jár, de amikor rásandítok, látom, hogy még csak rám sem néz. Feladom, bármennyire nem akaródzik, muszáj tudnom, mivel gyötri magát.
– Haragszol?
– Miért haragudnék?
– Hogy... itt kötöttünk ki.
Ennél óvatosabban nem tudom megfogalmazni. Rhys felém fordul, majd felsóhajt. Van ebben a hangban némi lemondás is, rosszul érzem magam tőle.
– Nem szeretném, ha félreértenéd – kezd bele nagyon óvatosan. – Szeretek veled lenni. Az elején a hátam közepére sem kívántalak, de ezt úgyis tudod. Most nehéz elképzelnem, hogy nem vagy velem. Azt viszont rosszul viselem, hogy mintha megfosztanának a szabadságomtól. Rosszul tűröm a láncokat.
Annyira megdöbbenek, hogy hirtelen szóhoz sem jutok. Ez részéről felért egy szerelmi vallomással, és hiába rándul görcsbe a gyomrom az utolsó mondatától, nevetségesen boldog vagyok. Igyekszem elfojtani a mosolyt, mert nem lenne helyénvaló.
– Az mi?
Odapillantok, amerre Rhys mutat. Közelebb lépdelek, a sziklafalon egy karcolat sejlik fel, de nem látom rendesen, amíg arrébb nem rángatom az előtte terpeszkedő indákat. Nincs könnyű dolgom, mert vastag a növény, alul és felül is mélyen fut a talajba. Nem is értem, hogy nőtt ez egyáltalán ide, de a hegy kívülről nem látszó, majdhogynem szabályos kör alakú belsejét mindenhol ez a sötétzöld inda futja be. Legalábbis ennyi rémlik abból, amit fentről láttam, ott pedig nem a nézelődéssel voltam elfoglalva. Az iménti kutakodás viszont ugyanezt a képet erősíti bennem.
– Jó, ez egyre dermesztőbb.
Tetszik a szó, de nem mondom ki, helyette a mintát bámulom. Ugyanaz a tűz és jég keveréke, mint a barlangban, mint a karomon... Ez nem lehet véletlen, de továbbra sem találom semmi értelmét.
– Van ötleted? – faggatom Rhyst, de amikor felé fordulok, a fejét rázza. Erre számítottam, mégis erőt vesz rajtam a csalódottság. Hogy valamibe belefojtsam, a mintát rajzolom körbe az ujjaimmal, nagy gonddal, fogalmam sincs, mikor mosolyodom el, csak utólag tűnik fel. Arra gondolok, mintha fontos lenne a szerelmünk...
– Vigyázz! – szól rám Rhys, és megragadja a csuklóm. Ettől teljesen egyensúlyomat veszítem, nekizuhanok a sziklafalnak, a bőröm viszont mintha lángra kapna ott, ahol Rhys hozzám ér. A fal feltárul előttünk, átzuhanunk rajta, majd úgy simul vissza a helyére, mintha sosem lett volna, teljesen elzárja a fény maradékát is. Halálra rémülök.
A jégfény bevilágítja a folyosó egy részét, ahová kerültünk. Rhys arca sejtelmesen dereng fel mögötte, néha még mindig meglep, mennyire gyorsan megtanulta a jégnek ezt mágikus formáját.
– Jól vagy? – kérdezi aggódva, miközben felsegít.
– Azt hiszem – felelem még mindig hevesen dobogó szívvel. – Mégis mi történt? – érdeklődöm, mert arról fogalmam sincs, miért kiáltott rám az előbb.
– Három sárkány jött nagy sebességgel felénk.
– Értem – felelem automatikusan, pedig valójában pont az ellenkezője igaz. Ezzel viszont most nem érünk rá foglalkozni, követem Rhyst, figyelem, ahogy jelet éget a falba. Ismerős a helyzet, így néhány lépés után megtorpanok. Lehetséges, hogy...
– Mi baj?
A kezemben fény izzik fel, visszasietek az iménti jelhez, és igazság szerint akkor éreznék csalódottságot, ha nem az történt volna, amire számítottam. Rhys élesen beszívja a levegőt, amikor rájön, mit lát. Vagy inkább mit nem.
– Eltűnik – jelenti ki hitetlenkedve, figyelve, ahogy a tájékozódási lehetőségünket szó szerint elnyeli a fal.
– Még egy időalagút? – kérdem suttogva. Rhys vállat vont, nyugtalanul túr a hajába.
– Kezd elegem lenni – válaszolja feldúltan, és újra megindul. Már nem foglalkozik azzal, hogy tájékozódási pontokat jelöljön ki, mindketten tudjuk, hogy semmi értelme nem lenne. Az ijesztő az egészben, hogy nem vagyok rémült ettől a gondolattól.
Zsákutcába kerülünk. Döbbenten pislogok az útakadályra, Rhys viszont azonnal visszafordul, sietős léptekkel megindul az ellenkező irányba. Alig bírom tartani a tempóját, és akaratlanul is az ugrik be, hogy az idegességét fojtja a gyorsaságba. Az viszont zavar, hogy nem beszél hozzám.
Ismét fal állja az utunkat, ami lehetetlen kellene, hogy legyen, mert az előbb ennyit nem jöttünk. Ráadásul biztos, hogy nem volt itt egy sárkány teteme korábban, arra emlékeznék...
– Rhys...
– Igen, látom.
Óvatosan közelebb megy, megvizsgálja a halott lényt. Most látom először igazán kizökkenni, furcsa hangulat lengi körbe. Mintha gyászolna...
– Kitépték a szívét.
Azonnal megértem, mi a baja. Mögé lépek, átölelem, nekem dőlve vesz néhány mély lélegzetet. Végigsimít az elhullott állaton, az ujjai pikkelyeket sodornak le róla. Felszisszenve kapja el a tenyerét, a vére apró patakban folyik le az ujján. Újabb gyűrűvel gazdagodik, némán pislog rá, mielőtt felsóhajtana.
– Add a kezed!
Gondolkodás nélkül teljesítem a kérését. Végigvágja a bőröm, beharapom a szám, a pikkely sokkal élesebb, mint amilyennek látszott. Ráadásul még rosszabb, amikor a bőrömre csúszik, mintha ráégne, de amint átfut az agyamon, hogy elrántom a kezem, Rhys szorosabban fog rá, mintha megérezné, mire készülök. Aztán a fájdalom eltűnik, mintha ott sem lett volna.
– Én már nem is kérdezek semmit – jelenti ki Rhys, majd a másik oldalra pillant. – Tűnjünk el innen, amint lehet. Most tudunk kaput nyitni szerinted?
Megmelengeti a szívem a többesszám. Kinyújtom a kezem, Rhys pedig átölel. A mágia átfolyik rajtam, elvakít, ezúttal az örvény gyors és erőteljesebb, mint eddig bármikor, kipréseli a tüdőmből a levegőt.