Végzetjel

20. fejezet

– A könyvvel szeretnél új próbát tenni, vagy a nagymamáddal?

Hümmögök. Az ujjaimat a hűvös, simogató víz mélyére merítem, élvezem a suttogását, bár nem tudom megfejteni, mit mond. Néha arra hajlok, épp üdvözöl, néhol arra, hogy óva int. Mintha külön nyelvet beszélnénk, talán én felejtettem el a saját anyanyelvem.

Egy kis patak mentén rejtőztünk el megpihenni az előző kaland után. Egyfolytában a könyvben talált rigmus jár a fejemben, de nem jutok közelebb, az egész kusza és értelmetlen. Az összes szöveg ilyen volt, még ha néhol konkrétumokat is tartalmazott, a fele ködbe burkolódzott. Bár Rhys nem hibáztat, úgy érzem, elbuktam.

„A világok kulcsa ott lapul, hol a szív jég, az elme tűz, helyet cserél, összefűz. Egyik kulcs, másik zár, vagy kinyílik, vagy bezár."

Hiába ismétlem újra és újra, nem találom meg az értelmét. Lustán játszom a habokkal, elmerengek, fel sem tűnik, hogy fennhangon megismétlem a versikét. Rhys arca gondterheltté válik, ez az egyetlen, ami visszahoz a valóságba.

– Folyamatosan erre gondolok – kérek sután elnézést, de leint.

– Én is – vallja be, én pedig kapok az alkalmon. Általában megosztja velem, ha ötlete támad, de hajnal óta semmit sem mondott.

– Mire jutottál?

Tanácstalanul megrázza a fejét, ezzel rögtön lelomboz. Bármennyire zavart volna, ha titkolózik előttem, mélyen legbelül biztosan megkönnyebbülök, ha bármilyen nyomon elindít. Aztán mégis találgatni kezd, és tetszik, hogy végre együtt próbáljuk megfejteni a titkot.

– Gondoltam rá, hogy a jég téged jelképez, a tűz engem, de a te szívedben több a tűz, mint az enyémben. Felolvasztottad az enyémet is, pedig azt sem tudtam, hogy fagyott. – Nevetés bujkál a tekintetében, amikor ezt mondja, magam is elmosolyodom.

– Talán pont erre utal – mélázok el.

– Az én szívem volt jeges, a te elméd tüzes? Az első része talán, de a második? Már megbocsáss. – Ingerlően felnevet, bosszúból a vállára csapok.

– Nagyon mókás vagy – sóhajtom, de a vidámsága így is, úgy is ragadós, hiába tagadnám. A szavai mindenesetre elgondolkodtatnak, bár egyetlen lépéssel sem kerülök közelebb a megoldáshoz.

– Mi lehet a világok kulcsa? Nagyapa igazán segíthetett volna, mielőtt eltűnik – morogja Rhys nem épp tisztelettudóan, én azonban nem szólok rá, mert teljesen jogosnak érzem a mérgét.

– Vajon egy tárgy? Tudás? – találgatok. – Több képességet birtoklunk együtt, mint az egész világ – állapítom meg. Rhys tekintete rám villan.

– Jó lenne, ha ezt nem hangozhatnád. Veszélyes lehet.

– Veled minden veszélyes. – Bóknak szánom, a szavak könnyedén hagyják el a szám. Rhys először döbbenten pislog rám, aztán elkapja a ruhám, magához ránt, vadul megcsókol. Az egyik tenyere a tarkómra csúszik, a körmei enyhén a bőrömbe mélyednek, a másik az enyémhez simul a víz alatt. A suttogás erősödik, fülsiketítővé válik, összeolvad a szívem ritmusával. Rhys ujjai az enyémekbe kapaszkodnak, a csat enged a vállán, az sem érdekel, ha meglátnak. Kóstolom a bőrét, miközben lemeztelenít, a kavicsok a hátamba mélyednek, mégsem szólok rá, hogy ne itt.

Forr a vérem, nem csendesíti a hűvös patak, amelybe a jobbom merül. A kövek felhorzsolnak, látom, ahogy vér szennyezi a vizet.

– Mentsd a köteléket! – susogják a habok. – A távolban is a tiéd marad, visszavezet majd!