Végzetjel

3. fejezet

3.

Élvezem a napsütést. Tombol a nyár, az én fajtám ilyenkor elbújik a hőség elől, most is mindenki odabent van, bennem azonban zubog az energia. A fák levelei között megcsillanó fénnyel kacérkodom, el-elbújok előle. Nevetek. Ha most valaki meglátna, bolondnak nézne, és talán az is vagyok. Még sosem láttam a leveleknek ezt a zöldjét, tetszik a felfedezés. Különben is, senki sem vehet észre, mert a domb tetején múlatom az időt, a sűrűre nőtt fűben, egyébként pedig... amúgy is bolondnak gondolnak. Nem mindegy hát?

Dúdolok. A dallam csak úgy jön, nem tudom felidézni, honnan, de azon kapom magam, hogy dúdolom. Behunyom a szemem, majdnem álomba merülök, amikor rájövök, hogy nem csak a saját hangom szól. Dermedten fekszem, és hallgatózom. A szöveget ugyan nem értem, de az érzés, ami kíséri, erős. Simogat, mintha szeretetről dalolna, boldog időkről a kandalló körül, félhomályos mesékbe burkolva.

– Honnan ismered?

– Fogalmam sincs.

Leül mellém. Lustán kinyitom a szemem, a hátát bámulom, legszívesebben kinyújtanám a kezem, hogy végigcirógassam. Ezúttal nincs talpig beöltözve, láttatni engedi izmos karját, nyakának ívét. Beleborzongok. Nem az a tejfehér árnyalat, amihez szokva vagyok, hanem a napszítta, enyhén karamellás. Nem bírok másfelé nézni.

– Négy hónap – jegyzem meg halkan. – Merre jártál?

– Reméltem, a távolság a segítségünkre lesz, és felbontja a kötést – mondja kíméletlenül őszintén. Ezzel vége is a varázsnak, rádöbbent, mennyire ellenpólusai vagyunk egymásnak. – Minél messzebb akartam jutni tőled, hátha.

– Nem úgy tűnik, hogy összejött.

Elneveti magát, és végre rám pillant. A szeme ezúttal vörös, bár nem izzik, de nem is próbál illúziót tenni rá. Ahogy a haja is inkább tűnik vörösnek, mint feketének.

– Ha közelebb jövök, mintha duplázódna az erőm. Amint távolodom...

Nem fejezi be, de elhúzza a száját. Összezavarodva pillantok rá.

– Mi történt?

– Elkezdtem tűzgyújtás helyett fagyasztani – válaszolja, és megrázza a fejét. – Halálra rémültem.

Hiába a komoly téma, nevetni kezdek. Csúnyán rám pillant, vagyis szerintem annak szánja, de nem ér vele célt. Erre elmosolyodik, ettől viszont az ajkamra fagy a kacaj.

– Azt hiszem, bármennyire nem értem, és akármennyire tiltakoznék ellene, bele kell törődnöm, hogy közünk van egymáshoz.

A megfogalmazásától elpárolog a maradék jókedvem. Felülök, így egy vonalban vagyunk. A vonásait figyelem, miközben ő a szemközti hegyeket kémleli. Felém fordul, nincs időm elkapni a pillantásom. Lebuktam.

– Veled történt valami fura?

Újból nevetni kezdek.

– Mióta veled találkoztam, csak az történik velem – felelem. Így is van, nincs mit tagadni rajta. – A családom kirekeszt, engem nem éget a tűz. Új képességekre teszek szert, pedig mindenki azt hitte, én leszek a környék leggyengébb és ezért legrövidebb életű ura.

Kinyújtom magam elé a tenyerem. Hűvös szellő támad, hópelyhek táncolnak benne, lassan alakot öltenek. Némán figyelem a táncukat, nem is igazán döntöm el, mivé legyenek. Rájuk bízom. Sokáig csak az örvény van, lassan tisztul le, mintha ő maga sem tudná, mi akar lenni. Végül a hópehelynek egy furcsa, tűzzel körülvett formáját ölti fel, és kettéhasad. A szemöldököm meglepetten szalad fel.