Végzetjel

13. fejezet

13.

– Hogy érted, hogy nem az a tó?
Amint kiejtem a szavakat a számon, azonnal rájövök, mire gondolt Rhys. Körbehordozom a tekintetem, az egész hely baljóslatú, alig látok valamit, de az biztos, hogy nem a szabadban vagyunk.
– Hol vagyunk?
Automatikusan halkítom le a hangom, Rhys viszont mellém ér, úgyhogy meghallja.
– Szerintem egy barlangban. Készülj, megpróbálok világítani, csak épp fogalmam sincs, jó ötlet-e.
Amint befejezi, halvány fény dereng fel a kezében, de rögtön el is lobban, ahogy ráloccsan a víz. Rhys fojtottan szitkozódik. A jégfénnyel szerencsésebbek vagyunk, bár ez az első eset, hogy ő használja. Ettől egy pillanatra ki is zökkenek.
Ugyan semmi sem támad ránk, mégsem nyugszom meg. Az üreg, amiben vagyunk, nagyon tágas, szinte gigászi, a víz partján pedig semmi mozgolódás nincs. Rhys rögtön megindul kifelé, én viszont a vizet mérem fel, de amit találok, attól ha lehetséges lenne, megfagyna az ereimben a vér.
– Maradj nyugton!
Rhys befejezi az úszást, egy helyben lebeg, a tekintete kérdő, de ő is figyel, szóval komolyan vette a figyelmeztetésem. Lehunyom a szemem, most, hogy vigyáz rám, és koncentrálok. Valami nagy mozog a mélyben, ráadásul nem is egy, és bármi is ez, elég hatalmas ahhoz, hogy egyben lenyeljen.
– Nem vagyunk egyedül.
– Rájöttem, hogy ez a gond. Tudod, mi az?
Megrázom a fejem. Igyekszem minél kisebbeket moccanni, hátha észrevétlenek maradhatunk, bár erre nem sok esélyt látok. Ami alattunk van, előbb-utóbb biztosan észlelni fog minket, ha eddig nem tette meg. Sőt, azt hiszem, már tudja, hogy itt vagyunk.
– Valami nagyon nagy, több is. Köröz körülöttünk.
– A bánatba!
Megvilágosodom, bár nem leszek boldog a gondolattól, ami felvetődik bennem. Kinyitom a szemem, Rhysre nézek.
– Még sosem találkoztam vízisárkánnyal, de szerintem az lehet.
Rhys olyan arcot vág, amilyet még minden veszély ellenére sosem láttam. A part felé sandít, int, és nagyon lassan elindul arrafelé. Némán követem, közben folyamatosan tapogatózom, így feltűnik, hogy követnek minket. Magamban fohászkodom, hogy jussunk el a partig, bár nem vagyok biztos benne, hogy az menedéket nyújthat. Mindenesetre több a lehetőségünk, mint ha valami a mélybe ránt, vagy épp leszakítja a lábunk.
Ahogy haladunk kifelé, egyre feljebb jönnek. Eddig a mélyből figyeltek, most viszont pár méter választ csak el minket. Legyűr a pánik.
– Gyorsabban!
Rhys megfogadja a tanácsom, erőteljes csapásokkal halad, vissza sem néz. Átfut az agyamon, hogy még szerencse, hogy ő is pont olyan jó úszó, mint én. Ha marad rá időm, talán meg is dicsérem.
Épphogy kiérünk, hallom, ahogy valami kiemelkedik a vízből. Hátrafordulok, rákmászásban indulok el a barlang mélye felé, közben felmérem, mivel állunk szemben. Tökéletesen eltaláltam.
Ha nem félteném az életem, most gyönyörködnék a sárkányban. Teljesen más, mint a szárnyas lény, amivel legutóbb találkoztunk, de nem kevésbé félelmetes. A kapum ezúttal is csak a bajba repített.
– És most? – kérdezem dermedten. Rhys megragadja akarom, talpra rángat, és húzni kezd a barlang belseje felé.
– És most futás! Mégis mire vársz?! – rivall rám, de amint megindulunk, a másik irányból is feltűnik két példány. Az jár a fejemben, hogy ezt kizárt, hogy megússzuk. Rhys megtorpan, egyensúlyomat vesztem, majdnem elesek.
– Kétéltűek – jegyzem meg kis késéssel, Rhys viszont haragosat szusszan. Gondolom, feleslegesen mondtam.
– Neked is az az érzésed, hogy itt most végünk?
Bólintok. Egyre fogy a terünk, hátrálunk a víz felé, ahonnan nyugodtan figyel minket három sárkány. Nem támadnak, talán megleptük őket, de valószínűleg csak idő kérdése, hogy felocsúdjanak.
– Ötlet?
– Semmi – suttogom beletörődőn. Közelebb lépek Rhyshez, a vállára hajtom a fejem. Ha már ennyi, legalább még utoljára meg akarom csókolni. Hasonló járhat a fejében, mert rögtön megérzem a száját az enyémen. Búcsúzik.
A hátunkat egymásnak vetjük, ám hiába várunk, torkunkban dobogó szívvel, semmi sem történik. A sárkányok körülöttünk ólálkodnak, de nem bántanak. Nem tudom mire vélni a viselkedésüket, de amint megpróbálunk elosonni, már reagálnak, visszaterelnek minket. Nem értem.
Rhys végül megunja. A kezében tűz lobban, hatalmas lánggal ég, mire az egyik sárkány felkapja a fejét, megindul felé. Két méterről néznek egymás szemébe, aztán a sárkány Ryshre lehel, a nyomában jég támad. Rhys vacogva húzódik közel hozzám.
– Szerintem ne bosszantsd. Örülj, hogy békés – ajánlom, mire Rhys küld felém egy csúnya pillantást, de nem szól vissza.
Leülök a földre. Kimerültem, a lábam is elfáradt, és mivel úgysem mehetünk sehová, jobb ötletem nincs. Elegem van a folyamatos készenlétből. Arra azonban nem számítok, hogy az egyik sárkány közelebb jön, az oldalamnak böki a fejét. Nem tudom, honnan érkezik a gondolat, a kezem akaratlanul mozdul, végigsimítok a fején. Nem harap meg érte.
– Dorian. – Rhys hangja hozzá képest rémesen határozatlannak tűnik. – Van egy olyan érzésem, hogy kedvel téged.
– Mire szeretnél utalni ezzel? – kérdezem, miközben újra végigsimítok a pikkelyes bőrön. Csúszik, de masszív, szerintem nagyon erős penge kellene ahhoz, hogy átdöfje. Mégis úgy bújik hozzám, mint egy kiscica.
– Lehet, hogy a kapud mutatni akar valamit. Talán az összes.
Elszakítom a tekintetem a sárkánytól, és Rhysre bámulok. Várom, hogy folytassa, de ő leplezetlen vággyal a szemében bámulja a sárkányt, ami a tenyeremhez dörgölőzik.
– Igen?
– Talán... kérdezd meg, mutatni akar-e valamit.
Fogalmam sincs, miről beszél, de igyekszem rájönni. A kapu eltüntetett a bajból, de ide hozott. Az előző is ugyanígy tett: veszélybe kerültünk, ugyanakkor valami fontosat tanultunk. Az előző alkalom után... akkor jött az égésnyom, később Rhys önkontroll-vesztése, majd hogy közelebb kerültünk egymáshoz. Az első alkalommal pedig egy időalagúthoz vezetett...
Nem egészen tudom, mit csinálok, de kinyújtom a másik kezem, tenyérrel felfelé, és koncentrálok. A sárkány először ad ki bármilyen hangot, beleremeg az üreg, egy pillanatra a szívverésem is eláll. Végül folytatom, a kezemben örvénylik az energia, lecsapódik a talajon előttem. Aztán elkezd változni, mint egy furcsa, rajzokból álló szövevényes történet. Döbbenten meredek rá, de amint a sárkányra pillantok, ő engem néz, majd a rajzhoz fordul.
– Valamit mondani akar.
– Akkor engedd neki! – kéri Rhys. Óvatosan közelebb lép, megfogja a másik kezem, mintha villám cikázna át rajtam, megtölt az erő, fuldoklom tőle.
A kép egy árnyékot ábrázol, ami egy sárkány felé nyúl. Szárnyas, hatalmas példány, sokszorosa az alaknak, mégis könnyedén legyőzi, elvesz tőle valamit. Mintha gömbbé formálná, vagy kővé, nem értem teljesen, de energia sugárzik belőle.
– A tudással együtt a lelkét is megszerzi.
Rhys komoly arccal fogalmazza meg ezt. Elakad a szavam, átgondolom, és arra jutok, talán igaza van. Nincs rá túl sok időm, mintha képeskönyvet olvasnék, folytatódik a történet, újabb sárkányokkal. Elszorul a szívem.
– Jó, tehát valaki sárkányokat öl, ezt tudjuk – foglalja összes Rhyst. – De mi a célja? És hogyan lehet megtalálni vagy megállítani?
Szeretem benne, hogy ennyire praktikus. Én más kérdéseket tettem volna fel, a lényeg elsikkadt volna. Ő viszont rögtön a megoldáson töri a fejét.
Kanyargós utak vezetnek a sárkányok között, a sokadiknál megjelenik egy jel, és meglepetten fedezem fel a jég és tűz keverékét, ami Rhyst és engem képvisel. A végzetjelünket. A döbbenet ellopja a levegőm.
– Ha most azt sugallja, hogy nekünk kellene közbelépni, jelzem, ez még viccnek is rossz.
Megértem Rhyst. Én sem érzem magam olyasvalakinek, aki ilyen erő útjába állhatna.
A sárkány újra a kezemhez simul, megrázza magát. Teljesen eláztat, Rhys méltatlankodva hördül fel, nem mintha nem lettünk volna alapból vizesek. Pikkelyek tapadnak a kezemhez, ahol hozzám ért, szinte világítóan átlászóak, megbabonázva meredek a kezemre.
– Szép – közli Rhsy, és elvesz egyet, a tenyerén vizsgálja. Elszakítom a tekintetem, pont abban a másodpercben, hogy a pikkelyek megmoccanak a bőrömön. Felkiáltani is épphogy van időm, annyira gyorsan történik az egész. A pikkelyek az ujjamig csúsznak, a bőrömre simulnak, nagyon vékony gyűrűvé formálódnak körülötte. Megbabonázó is ijesztő egyben.
– Jó ég! – Rhys megbűvölten mered a kezére, sejtem, hogy vele ugyanaz történt. – Ez meg mit jelentsen?
– Nem tudom – felelem őszintén. A képek a barlang talaján lassan elhalványulnak, már kivehetetlenek, felmerül bennem, hogy talán álmodtam az egészet. Aztán a sárkányok hátat fordítanak, visszamennek a vízbe, otthagyva minket a gondolatainkkal. Megkönnyebbülten simulok Rhyshez.
– Nem értem, mi folyik itt – osztom meg vele. Nem felel, csak magához ölel, néma csókot lehel a szám sarkába. Az egész talán csak egy színes, képtelen álom...