Végzetjel

21. fejezet

– Veled menjek?

Sebesen megrázom a fejem. Magamhoz húzom Rhyst, megcsókolom, egymásnak döntöm a homlokunk. Bár mind Matteóban, mind a nagyiban bízom, balsejtelem gyötör, az érintésből próbálok feltöltődni.

– Rejtőzz el! – kérem sietve. – Ha baj történik, tudom, hogy értem jössz.

– Bárhová – suttogja. A vallomása boldoggá tesz, még egy csókot lopok tőle, mielőtt némi kerülővel a tisztásra megyek. Matteo meghallja a lépteim, felém fordul.

– Azt hittem, elő sem jössz – korhol. Körbenézek, nagyanyámat azonban sehol sem látom, ez rossz érzéssel tölt el.

– A nagyi mit mondott? – érdeklődöm, nyugalmat erőltetve magamra. Nem szeretném, ha Matteo azt hinné, nem hiszek abban, hogy átadta az üzenetem.

– Jönni fog, amint tud – feleli Matteo. Eláraszt a megkönnyebbülés, ennél jobb hírrel nem is szolgálhatott volna. Megkönnyebbülten felsóhajtok.

– Köszönöm – fejezem ki a hálám. Matteo hetykén vállat von, aztán leül a fűbe, előszed egy csomagot. Amikor mellé heveredek, az ölembe hajítja, kétkedve emelem fel, hogy megszemléljem a hold fényénél. Eper.

– Köszönöm – rebegem ismét. Idejét sem tudom, mikor ettem ilyesmit, szinte rögtön eltüntetem a felét. Matteo szórakozottan figyeli, majd egy kulacsot nyújt felém.

– Az unokahúgod esküvőjéről – magyarázza, mielőtt rám kacsint. – Már büntetés nélkül megihatjuk – teszi hozzá pajkos vigyorral. Felkacagok.

– Mintha ez téged bármikor visszatartott volna – felelem. Matteo válaszképp nagyot húz a saját kulacsából, és a távolba réved. Furcsa, mennyit változott az eltelt hónapok alatt. Magasabb lett, markánsabbá váltak a vonásai, sokkal férfiasabb, mint én. Ez régen zavart volna, mára azonban más dolgokat tartok fontosnak.

– Tényleg szerelmes vagy?

A kérdése hirtelen érkezik, azonnal, őszintén reagálok.

– Igen.

– Na, mégsem badarság a Végzet? – A hangjában gúny lapul, de mielőtt szóvá tehetném, eltereli a témát, és nekem nincs kedvem elrontani a viszontlátás örömét. – Mesélj, merre jártál! – kérlel, és én némi hezitálás után engedek a noszogatásnak. Nem térek ki minden részletre, elhallgatom az új képességeket, de a megismert tájakról szívesen beszélek. Még az utólag viccesnek tartott harcot is előadom Mecnarral, amikor Matteo félbeszakít.

– Bárcsak ott lettem volna! Ez olyasmi, amit látni kell. Sosem láttalak igazán harcolni – vágja rá, és én vele nevetek. Persze ő azelőtt ismert, hogy megtanultam volna használni az erőm, biztosan furcsa lehet ennek fényében látni a történeteim. Ez elgondolkodtat.

– Többé nem vagyok gyenge – mondom aki, mire Matteo megcsóválja a fejét.

– Nem mindig az erő számít – feleli. Kiüríti a kulacsát, megrázza, csalódottan veszi tudomásul, hogy elfogyott, de amikor felé nyújtom a sajátom, hárít. – Nem, ezt neked hoztam. Mutass valamit!

Nagyot kortyolok az italból, végigégeti a torkom. Elbódulok tőle, inkább félreteszem, mert szükségem lesz a józan ítélőképességemre, ha nagyanyámmal találkozom.

Kinyújtom a kezem, a jeget szólítom. Azonnal felel a hívásomra, a hópelyhek táncra kelnek a tenyerem felett, örvénylenek, delejező a táncuk. A kupac mélyéről, amelybe tömörülnek, egy fehér róka mászik elő, igyekszem nem mutatni, mennyire meglep engem is. Matteo érdeklődve szemléli, a lelkesedése mohó. A róka nagyot nyújtózik, megvakarja a fülét, mielőtt körbenéz, és ijedten pelyhekre hullik. Döbbenten meredek a hűlt helyére.