Végzetjel

Végzetjel 19. fejezet

A torkomban dobog a szívem, és nem gondolom, hogy amiatt, jó helyre kerülünk-e, hanem pontosan attól félek, hogy sikerül a varázslat. Ettől nevetségesen gyávának érzem magam, de nem tudok tenni ellene. Egyszerre rettegek, és vagyok izgatott.

– Készen állsz? – kérdezi Rhys, miközben megáll velem szemben. Cserbenhagy a hangom, így csupán lassú bólintásra futja tőlem. Rhys láthatja rajtam, hogy legszívesebben halogatnám a hazatérést, mégsem teszi szóvá. Az idő szorongat minket, nincs lehetőségünk rá, hogy kibúvókat keressek. Bár tartok a családom reakciójától, ha rajtakapnak, Rorger egyértelmű küldetéssel bízott meg, nem visszakozhatok.

Rhys a kezét nyújtja felém. Megkapaszkodom benne, végigsimítom az ujjait, meglepetten pillant fel, de már el is engedem, a keze fölé tartom a sajátom. Jobb szeretem, ha ilyenkor átölel, de most épp bevetünk mindent, amivel irányíthatjuk az örvényt. Ha kettőnk közé szorul, talán nem jár annyira lehetetlen, hibákkal teli táncot.

Megnyitom a kaput, áthúzom rajta Rhyst, mielőtt bezárulna. Le kell csendesítenem az elmém, mielőtt elhinném, hogy valóban itthon vagyok. A táj ismerősként köszönt, szinte semmit sem változott, muszáj körbefordulva megcsodálnom. Rhys egy darabig hagyja, aztán szelíden megragadja a karom, és lehúz a fűbe. Emlékek rohannak meg, felidézem, ahogy réges-rég itt feküdtünk, összegabalyodva, miközben fogalmunk sem volt, mit akarunk egymástól. Akkor elképzelhetetlennek tűnt az erős kötelék, ami kialakult köztünk, a szerelem, ami egybefont minket. Nem hittem igazán a Végzetben.

– Jobb lenne megvárni, míg beesteledik – ajánlja Rhys. Igaza lehet, mert amikor közelebb csúszok a dombon, látom, mekkora nyüzsgés van a vár körül. Sokkal nagyobb, mint általában, arra jutok, hogy talán vendégeket várnak. Rosszkor érkeztünk, ez kétségtelen.

– Nagyon nagy a jövés-menés – állapítja meg ugyanezt Rhys, a hangjában csupa kérdés, pedig nekem nincsenek válaszaim. Túl rég jártam itt ahhoz, hogy tisztában legyek az eseményekkel.

– Nem lesz egyszerű bejutni – sóhajtom némi megadással. Rhys morcosan szusszan mellettem, de tudom, hogy nem rám mérges, csupán ő sem számított ráadás nehézségekre.

A várakozás kimerítő. Fekszünk a nyílt ég alatt, mindenféléről beszélgetünk, közben feszülten figyelünk, nehogy bárki észrevétlen a közelünkbe férkőzzön, mert ha most felfedeznek, oda a lehetőség. A fű hatalmasra nőtt, eltakar, amiben némileg az én kezem is benne van, mert segítettem neki a növekedésben. Rhys arcára olyan csodálat ült ki, amin azóta is mosolyognom kell. Nem várta, hogy ilyen hamar szót értsek a földdel, és be kell valljam, én sem. A szükségben talán gyorsabban tanul az ember.

Amikor végre elcsendesedik a környék, felkeltem Rhyst. Néhány órája elaludt az unalomtól, vagy csak erőt gyűjtött, nem faggattam, a békés pihenése többet ért, mint a válaszok. Most viszont talán itt az alkalom arra, hogy nekiinduljunk, a legtöbb ablakban elaludtak a fények.

Rhys könnyen ébred, bár pár napja sokkal mélyebb álomba merül, mint régebben. Azt mondta, én úgyis vigyázok rá, nincs mitől félnie. Ez számomra felért egy szerelmi vallomással. Az eskü óta a boldogságom amúgy is leírhatatlan.

– Továbbra is a könyvtárat javaslod? – kérdezi, és amikor bólintok, elfogadja a döntésem. Szeretném látni a nagyanyám, de attól tartok, utána esélyünk sem lenne belelesni a könyvbe, az pedig jelenleg minden másnál fontosabb.

– A konyhán át megyünk. Kövess, ne maradj le, de szerintem biztonságosabb, mint bármely más útvonal – magyarázom, teljesen feleslegesen, mert úgyis követni fog.