PΛЯΛZłТΛ - By: Pepsi

8. Epizód: Sasha

▪ sasɦa ▪
17 óʀáʋaʟ ҡօʀáɮɮaռ

Az aszfalton tért magához egy barnáshajú gesztenyebarna szemű lány és egy hatalmas sóhajtás hagyta el a mellkasát. Homályként látta az utcát, és egy jó darabig élesedni sem kezdett el a kép. Ki volt száradva, és ha valaha úgy érezné bárki is, hogy az oxigénnek, ami a szervezetébe jut nincs semmi pozitív hatása a tüdejére, az ő volt. Emlékezni elsőnek nem próbált meg, sőt mi több jelenleg olyan mintha hiába nyitotta volna fel a szemét ő aludt volna. Nem ismerte fel ezt az utcát, azt se hogy melyik város ez egyáltalán. Valami rémlett neki, de úgy összességében az egyedüli dolog amihez kötődött az a karján szereplő R17-es tetoválás. Ez a jelzés sem volt ismerős neki, még is tudta a tetoválás szó jelentését, és a szavak jelentését is. Ha magára tetováltatta fontosnak kellett lennie. Talán a 17 azt jelentette hány éves, az R meg talán a neve kezdőbetűje. Nem. Emlékezett a nevére. Sasha. Nincs vezetéknév, és az sem rémlett neki, hogy kapott-e valaha valakitől valamilyen becenevet, különben is ki tetováltatná saját magára a nevét? Az R17 mást jelentett, de a nyelve hegyére se kalandozott el a válasz, hogy mit. Fel akart tápázkodni, de vissza zuhant a hideg betonra, egy deréktáji fájdalommal. Valaki leszúrhatta, vagy bele rúghatott az oldalába, eltörhetett pár bordája is, ergo képtelen volt mozogni. Egy fekete autó haladt el mellette. Kiabálnom kell...
Gondolta Sasha, de ez az ötlet a megvalósítástól elég távol állt, mivel a gondolatait se tudta érthetően a fejében elszavalni azonnal belebotlott egy-egy szótagba. Integetni próbált, de az utca már üres volt, úgy nézett ki hogy a fekete autó volt az egyetlen ami erre jött, és ez az egyetlen lehetősége is már valószínűleg két kanyarral odébb van, így ha képes lenne kiabálni se hallanák meg. Muszáj volt mozognia, találni egy kórházat vagy egy rendőrőrsöt, hogy segítséget vagy útbaigazítást kérjen. El kellett döntenie, hogy melyik a fontosabb. Napokig nem ehetett vagy ihatott, gondolkodni sem tudott így a kórház volt volna a célszerűbb, de a rendőrség hívhat hozzá egy mentőt bármelyik pillanatban így kettő legyet csaphat egy csapásra. Lelkileg meg volt viselve, képtelen lenne kábítószerek ellenére is egy hordágyon feküdni annyival a fejében, hogy a neve Sasha és nem tudja vannak-e gyerekei, mit dolgozik, hova valósi, mikor van a születésnapja, vagy hogy bármelyik hozzá tartozozójának van-e neve. A zsebei üresek voltak, így telefont se tudott használni. Látszólag huszonöt méterre volt tőle egy telefonbódé, ha addig elvánszorog akkor felhívhatja a rendőrséget. A lába mintha eltört volna, jajgatni sem bírt, de nyöszörgések kijutottak a torkán, vér fojt az orrából és szédelgett is. Elvesztette az egyensúlyát, de a lézengésnek számára nem volt helye így kúszott inkább, mivel tudta hogyha a sétálást még egyszer megpróbálja akkor betörik a koponyája mert olyan szinten csapódik a betonnak mintha leugrott volna egy felhőkarcolóról. Körmeivel húzta magát az aszfalton azt pedig fel festette az alvadt vérével ami a lábából csöpögött.
Fáj. Fáj. Kibaszottul fáj.
Elérte a bódét, de egy bő tíz percig csak szuszogott mielőtt leütötte a kagylót az ezüst foganytúkról és tárcsázta a rendőrség számát.

- Igen, tessék? Rendőrség! - Egy rekedtes hangú öreg nő szólt bele a vonalba.

- A nevem Sasha. Megsebesültem...

- Megtámadták?

- Nem tudom. Vérzik a lábam, az orrom, a nyakam és szerintem eltört a lábfejem valamint a mellkasomban talán az egyik bordám is.

- Hölgyem, küldhetek egy mentőt önért, de ez a rendőrség száma. Miért ezt hívta?

- Úgy érzem nem vagyok biztonságban, bedrogozhattak vagy valami, mert a nevemen kívűl nem emlékszek semmire sem. A földön hevertem, nem rég tértem magamhoz és fáj mindenem, éhes vagyok, és kibaszottul szomjas... – Sasha mentálisan leépült, miközben az öreg hölggyel beszélt. Próbált gondolkozni, hogy mi mást mondhatna még a vonalba, de semmi sem jutott az eszébe.