PΛЯΛZłТΛ - By: Pepsi

1. Epizód: CPECD

A hordágyra szerelt kerekek lassan már-már csikarták a kórházi padlókat. Jobbról-balról, mindenhol nyüzsgés lepte el a termeket, ahol helyenként fel bukkant egy-két sikoltozás is.
Rengeteg orvos negyvennyolc órás műszakban dolgozott anélkül, hogy egy percet is aludt volna, a vörös kód meg lassan egy hónapja eltűnni sem akart az országból. Már mindenki ott tartott, hogy azt se tudta kit, és miért műt, a gyógyszerek, hordágyak, infúziók, EKG gépek egyre csak fogytak, teltháznak a szélén álltak, öt percenként pedig egy újabb személlyel nőtt a halottak száma. Az orvosokat stressz, és szorongás viselte meg látván a szenvedő szempárokat, és a kidülledő vérvörös erekkel tarkított pupillákat - Hirtelenül becsapódó árnyat hozva a szél csökkent a kórház négyzetmétere hetvennégyről, tizenkettőre.

Egy ember a levegőért kapkodott, egy anyuka az életéért imádkozott, egy férfi pedig a gyermekét siratta mert biztos volt abban, hogy ez az utolsó napja lesz. Az idegrendszerei az embereknek másodpercenként veszítette el a sejteket, csomó embert már úgy hoztak be, hogy nem lehetett megmenteni. Mint egy sav, marta szét a tudatukat, veszítették el az önkontrollt. Egy olyan szinten lélegeztek, ahol már egy átlagember meghalt volna, de a CPECD nem hagyta őket, a tudatuk, az agyuk még próbálta végrehajtani a csekély lehetőséggel a vérkeringést, ami a pácienseknek szó szerint halálát akadályozta meg. Nem számított az orvosok gyorsasága, ügyessége pusztán egy dologra tudott mindenki számítani; a szerencsére.

Az orvosok közül a legjobbnak vélt főorvos Dr. Finneas Hazben volt, aki ki sem látszott a munkából. Orvosi kesztyűit elég hamar belepte a vér, mások vérével keveredett, ha egy rossz mozdulatot vétett volna egy szikével, ampullával, vagy sebészollóval a ruhája is tele lenne a spriccelő vérsejtek utolsó könnycseppjeivel. Ezért is néztek fel Finneasre többnyire az orvosok, valahogy mindig nyugodt tudott maradni, ez persze nem látszott rajta, de mindent megtett annak érdekében, hogy kezei ne remegjenek, hiszen egy élet van a kezében jobb esetben s nem a halál. A CPECD a világon lassan négy hónapja van, és éppen elég szerencsés az, hogy e vírus gyógymódja csak egy kicsivel jobb helyzetben van, mint a ráké. Nagyon jól tudták, hogy nem menthetnek meg mindenkit, de ha lassabban dolgoznak nagyobb eséllyel lesz meggyógyítva valaki mintha gyorsan megoldanák a helyzetet, lehetetlen lenne. A gyorsaság is két órát vesz igénybe, egy ilyen műtéten pedig minimum négy doktor van, ezzel számolva jelenpillanatban pedig maximum kilenc ember életét menthetik meg ha minden orvos rááll erre, azonban a lassú műtéthez legalább négy-öt óra kellett mindenkinek. A televízióban is a kórház részéről szóló pandémiás gondokat közölték:

- Mindenkit felszólítottak, hogy menjenek át másik kórházakba, mert orvosaink több órát töltenek a műtőben ahhoz, hogy megmentsenek valakit, ez persze sokaknak nem tetszett és mindenki sikoltozni kezdett, hogy "Mentsék meg az én gyermekem!", de ezt nyilván a jelenleg műtés alatt álló személynek is mondták, mindenki ezt akarta. Nem műthetünk meg gyorsabban valakit, hogy aztán emiatt sor kerüljön más gyerekére, hiszen akkor meghalna a másik személy. – A nővér folytatta volna, de a televízióban szereplő riporter egy kérdést vetett fel.

- Mennyire változott meg a kórházak működése a járvány miatt, már ha a teltháztól eltekintünk? – Ettől a kérdéstől a nővér nem tudta, hogy elmondja-e az igazat, hogy lassan a bűncselekményhez kandikál az, amit változtattak az orvosi előírásokon.

- Ez egy nehéz kérdés, de nem a válasz a nehéz ebben, hanem a válasz elfogadása. Egy listát állítottunk elő.

- Mit ért lista alatt? – Szakította félbe.

- Minden élet egyenrangú, és ezt tudjuk is, de ha egy orvost hoznak be akkor muszáj előre hoznunk a műtétjét, így hatra hagyjuk a gyerekeket, politikusokat, polgármestereket. Szükségünk van orvosokra, még akkor is hogyha nem egyből tudnak besegíteni nekünk a műtét ellenére. Orvosaink hamar bele fognak halni a kétnapi negyvennyolc órás műszakba, ha ez ellen nem tennénk ilyen és hasonló lépéseket akkor senkit sem tudnánk megmenteni. Lehet elvesztettük az orvosi hivatásunkat ezzel, de bármilyen nehéz ezt kimondani a gyerekek állnak az utolsó helyen jelenleg, valamint az öregek. Az idegrendszerük túl gyenge egy lassú műtét végrehajtásához, a gyorsban pedig belehalnának. Egyetlen egy gyereket sem akarnék látni ahogy a vírus hatására széttépi az arcát, a mellkasát, és biztosra merem vélni, hogy maga sem.