PΛЯΛZłТΛ - By: Pepsi

11. Epizód: Emlékek embert, emberek emlékeket ölnek

A kórház előtti csend ezúttal zajjal és nyüzsgéssel telt meg, mintha az a sok ember egy üres lapra lett volna rá rajzolva annyira szokatlan volt a látvány. Helikopterek, fekete golyóálló teherautók, és csomó riporter állt liba sorba és tudósított a már félig meghalt hallgatóságnak. Finneas és Hudson szinte be sem tudtak állni, így olyan húsz méterre egy üres parkolónál hagyták ott a kocsit. Habár Hudson nem látta szemtől szemben az esetet ugyanazok a nehéz lépések illették őt is ahogyan a mellette sétáló főorvost.

- Boldogulni fogsz? – Nézett rá, bár hülye kérdés volt, mert valószínűleg Finneas azt se tudta, hogy a pánikroham érzete hol csörgedezik ereiben a legintenzívebben.

Talán ha arra gondol mennyi barátja volt oda bent, talán ha arra gondol, hogy ez a kórház az apja öröksége is lehetett volna, vagy hogy az a sok ártatlan lélek meghalt. Habár nem ő helyezte el a bombát, ha aznap nem megy be a munkahelyére, akkor ez nem történt volna meg. R, avagy Rodriguez nem volt egy éppelméjű ember a hangjából ítélve, de tisztán emlékszik a mosolyára, egykor az őszinte volt, egykor még egy szerető apát látott benne, most pedig habár az arcát nem is látta még közvetlen, nem akart azokba a szemekbe belenézni. Amint a riporterekhez ért ugyanezt érezte, kizárta a kérdéseket, mert az a pár amit félfüllel meghallott is válaszokat kapott, igaz, azokat magában szavalta el, és nem mondta ki őket hangosan. Az emberek jogosan akarták tudni az igazságot, felfoghatatlan lehetett nekik, hogy miért kell mindig nagyobb titoktartásba burkolni az igazságot, még egy ilyen romlott világképen belül is, de az igazság rontana mindenen, talán aznap is ezt érezte. Ha az emberiség tudná mit tett évekkel ezelőtt, akkor most biztos, hogy megszabadulna az arcába nyomott mikrofonok sokaságától, vagy pedig annál több lenne, ki tudja. Amikor Hudson elvitte erről a helyről gyilkosság vádjával, akkor nem lőtt mellé. Talán el kellene mondania neki is mindent, még ha furcsa mód az eltöltött idő ellenére sem érzi ennek szükségletét ahogy azt Sashanál viszont igen. A gondolatok emésztik, és csak egy vállba ütközés szakítja ki ebből.

- Segíthetek? – Egy időre elhallgat és fejben elolvassa Finneas névjegykártyáját az orvosi köpenyén. - Á, Dr. Hazben és... Hudson felfügyelő, ha jól gondolom? – A hang ismerősen csengett, és a földet szemével koptató Finneas felnézett rá. Alvin Korhell. Amerika 2040-es években megválasztott elnöke volt az, akinek a jelenléte megmagyarázta a riporterek sokaságát. Ezek szerint, még élt, és nem hagyta magára az államokat.
- Megtiszteltetés önnel találkozni uram! – Felelte Hudson.
- Kérem, hagyja ezt a baromságot! Nem kell nálam ünneplő beszédet tartania, hiszen valószínűleg maga is volt iskolás, mint tudjuk, hogy milyen álmosítóak szoktak lenni, még a helyzet ellenére is kívűlről fújnám az egészet bárki tartana egy ilyet, szóval hívjon csak Korhell-nek.
- Bemehetnénk? – Kérdi Finneas állával az ajtó keret fele intve.
- Sajnálom, de ez a hely szigorúan a mi hatáskörünk innentől.
- Itt dolgoztam!
- Hát nem szeretném letörni, de ha itt dolgozott, akkor én ilyen munka körülmények között beleírnék abba a nyamvadt panaszkönyvbe, ha az nem robbant fel akkor kihozhatom magának. Nézze Dr. Hazben, maga egy jó orvos és megértem, hogy rossz ezt látnia vagy hallania, de ez az én embereim dolga. – Felelte Korhell, akinek cinikus jelleme már most irritálta Finneast.
- Maga nem érti, hogy mi folyik itt elnök úr, ez egy több aktával kapcsolatos gyilkos műve amihez muszáj nyomokat találnunk vagy emberek halhatnak meg, sokkal több ember, mint ebben a kórházban valaha is kezelésre szorult! – Korhell összevonta a szemöldökét.
- Ez esetben az aktákat is elkérném.
- Nem adhatjuk át önnek, uram.
- Akkor vissza térnék még is csak az ünnepi beszédekhez. Ez az elnök, azaz az én hatásköröm. Nem kellenek magánnyomozók ehhez az ügyhöz, sem orvosok. Köszönjük, hogy ennyire a szívükön viselik az emberek sorsát, de ez-
- Ez sokkal több, mint egy átlag gyilkosság. Az aktákban olyanok vannak amik kiszámíthatatlan eseteket írnak le, a gyilkos jobban ismeri a férgeket, mint bárki. Gyakorlatilag olyan, mintha tudatmódosító szerként használná őket. Tudja manipulálni az agyukat, a legsötétebb félelmeiket tudja feleleveníteni és ráadásul ebben az egészben én magam vagyok a célpont. Én is meghaltam volna odabent, tegnap szemtanúja voltam a robbanásnak, amint felvettem egy telefon hívást amiben állítólag a főnököm keresett felrobbant az egész kórház. Valószínűleg odabent egy érzékelőhöz kapcsolták hozzá, ami aktivált egy bombát.
- Még is miért irányulna ez magára?
- Nem tudom. – Hazugság. - Viszont muszáj körülnéznünk oda bent uram!
- Mint mondtam, ez a mi hatáskörünk, de... kapnak egy tíz percig tartó próbaidőszakot belőle, így jobb ha sietnek, mert én az a fajta férfi vagyok, aki képes lenne időzítőt is beállítani, ha arról van szó.