PΛЯΛZłТΛ - By: Pepsi

9. Epizód: Kudarc a tükörben

▪ sasɦa ▪

- Emlékszem... régebben volt egy cégem, egy cég ami egykor a legmagasabbak között volt, de egy balul elsült üzleti model miatt befuccsolt és az az összes alkalmazott pedig felmondott. Nem tudtam ezután fizetni a lakbért, és az utcára kerültem. Az emberek nehezen szerzett pénzét lejmoltam és ahelyett, hogy kajára költöttem volna én drogra költöttem azt. A testemet árultam, pénzért. Embertelennek éreztem magam, és míg nem rég megakartam tudni, hogy ki vagyok, most már kevésbé. Okkal felejtettem el, hogy ki vagyok. Egy áldást kaptam, de én nem éltem vele.

- Én nem mondanám ezt. – Finneas egy pislákoló villanykörte alatt talált rá a könnyekkel teli Sashára. Habár tíz perc sem telt el, de a lábszára tepett olajos volt, ahogyan a blúza is.

- Már nem kell a segítsége Dr., végeztem. 

- Ez csak az első részlete annak, hogy ki vagy. Törött csontokkal feküdtél a Brooke Avenuenál és ez az ember ha rossz dolgokat is tett veled akkor-

- De nem tett rossz dolgokat! Én könyörögtem, hogy tegye meg. Én nem védeni akarom, mert a kés az tényleg egy horribilis dolog és borsodzik a hátam amint belegondolok abba, hogy ez a pasas valaha megérintett engem, de én emlékszek rá Finneas. Igaza van. Amikor a drogokat említette, beugrott... én nem tudom... hogy mit kezdjek az életemmel ezután. Számít-e hogy tudom ki törte el a bordámat, vagy, hogy miért nem emlékeztem ezekre? Nem. Lehet egy vandalizmus közepette rám dobtak egy téglát, vagy elgázoltak amitől bevertem a fejem úgy, hogy nem emlékszek arra se, hogy egy járvány közepén vagyok. 

- Csak, hogy te nem egy vandalizmus áldozata vagy, a tetoválás miatt.

- Ez vagyok akkor? Egy kulcs? Egy nyom? Egy lélektelen valaki aki arra kell, hogy elkapjatok egy őrültet? Segítséget akartam, megkaptam, amit habár már nem gondolok így, de köszönök. Ennyi.

- Ez az őrült megfog ölni. – Finneas szemében látszott, hogy aggódik, és Sasha ezt észrevette.

- Finneas, megtudtam, hogy ki vagyok, ki tudja, ha többet tudok meg, lehet, hogy fordul a kocka, és élvezni fogok élni. Ha így ölnek meg rosszabb, mintsem úgy, hogy tudom hogy egy haszontalan lélek vagyok. Bámulom ezt a nyamvadt olaj pocsolyát és egy kudarcot látok benne.

Finneas ekkor belegondolt. Gyakorlatilag ha nem lenne ez a járványhelyzet, illetve az R incidens akkor az élete ugyanott lenne ahol Sasháé. Az hogy életeket menthet, az, hogy segíthet másokon vissza adta az életkedvét az elmúlt három év során.

- Nem tudod ki vagy.

- Dehogyis nem.

- Csak azt tudod, aki voltál. – Finneas gyengéden megragadta Sasha kezét, aki sírni kezdett, a könnyek elfojtották a hangjait, így nem lehetett érthető szavakat kivenni a szájából. Finneas saját magát látta benne, látta azt amit ő is érzett egykor, úgy érzi nincs kiút, úgy érzi ő a hibás, úgy érzi, hogy nincs célja az életben. - Azt látom, hogy már félsz attól a személytől, és mindent megtennél, hogy elkerüld azt aki voltál. Mindenkinek van egy múltja amire nem szívesen emlékszik vissza az ember.

- Neked? Neked van olyan múltad?

Bár eddig sosem beszélt a családjáról senkinek, úgy érezte Sashánál kivételt kell tennie. A rémálmaiban sem idézi már fel a lánya és a felesége halálát, és az a nap minden tekintetben szörnyűséges volt, így felszínre hozni olyan, mintha sót morzsolna bele abba a sebeibe amit ő maga varrt össze és most egy szikével a lehető legfájdalmasabb módon fel kell nyitnia azt, hogy elvesszen kicsurranó vérének végtelenségig kevert bordó árnyalatában.

- Igen... igen volt. – Finneas mély levegőt vett, mert tudta, hogy a történet előtt lesz utoljára képes természetes tempóban lélegezni, hisz utána feltehetően az emlékekből csurdogáló sötét adrenalin volt ezt nem fogja lehetővé tenni. - Nem egész négy éve, egy szerdai napon... elvesztettem a lányomat és a feleségemet, egy autóbalesetben. A feleségem Laura és a lányom az Emily névre hallgatott. Emily egy tünemény volt, már attól köszönetet mondtam az életnek, hogy a szemébe pillanthattam minden reggel amikor reggelit csináltam neki. Őt is érdekelte az orvostudomány egy kicsit, hisz a plüss sárkányát Sárki-t nap, mint nap megvizsgálta a sztetoszkóppal és azt kérdezte tőlem, hogy "Apu mi a baja Sárkinak? Nem érzi jól magát!" én pedig megvizsgáltam, olyanokat mondtam, hogy "Túl sok fagyit evett, biztos kialudt a tűz a pocakjában" meg stb kis játékos dolgokat amikre ő elmosolyodott. Sárki egy védelmező volt a szemében, minden gyereknek van egy ilyen kis képzeletbeli mucusa amit kedvére szokott ölelni, de Emilynek ez másmilyen volt, mivel azt mondtam, hogyha közel öleli magához akkor én mindig tudni fogom, hogy szüksége lesz rám és jönni fogok én és kimentem őket a bajból...

Finneas sebei ekkor felszakadtak a szívében amikor az akkor szemébe égett utolsó jelentkép Emilyről előkerült a szürkememóriájából. Nem tudta egyben kimondani a szavakat, így dadogott és közben könnyek folytak le szinkronban Sasháéval a földre.