Testvérek vagyunk

8. fejezet

Robin egy ideig tanácstalanul álldogált ugyanott, ahol Will távozásakor is. Nem tudta, Will mit értett az előbbi mondata alatt. De ahogy ránézett Johnra, rájött, tőle sem kaphat választ. Ugyanis ő is ugyanolyan zavart és tanácstalan volt, mint Robin maga. Így csak egy valakitől számíthatott válaszokra. Viszont nem tudta, hol kéne keresnie a fiút. Viszont tudta, hogy a céltalan keresgéléssel nem fogja megtalálni.

- John, nem tudja, hol lehet Will? - ám mielőtt a férfi válaszolhatott volna, meghallotta Fanny hangját, aki most lépett oda hozzájuk a hangoskodásra.

- Én azt hiszem, tudom, hol lehet - mondta. Még pont látta Willt kirohanni az ajtón.
- Tényleg? - fordult reménykedve Fanny felé.
- Igen. Szerintem a városi nagy parkban van.
- Igen - kapcsolódott be a beszélgetésbe John is. - Ez lehetséges. Ha egyedül szeretne lenni, mindig odamegy. A parkon belül van egy kis "eldugott" tisztásféleség. Szeret odamenni, mert megnyugtatja.
- Értem. Köszönöm. Akkor ott kezdem a keresést.

Robin azonnal autóban szállt, és célirányosan a nagypark felé indult.

A park viszonylag messze helyezkedett el a lakásától, így nem sokszor járt ott. Ha ideje engedte, inkább abba a kis parkba járt, ahol Mariannel is találkozott. Sokkal közelebb volt hozzá. Még gyalog is.

Miután leparkolta autóját, rögtön Will keresésére indult. A tér tényleg nagy volt, majdnem mint egy nagyobb tisztás. Így Robinnak sok idejébe került, mire megtalálta a fiút, ráadásul nem is ismerte ki magát valami jól. Mikor meglátta Willt, azonnal felé vette az irányt, majd mikor közelebb ért hozzá, lelassított. Nem akarta megijeszteni őt. A fiatalabb háttal ült neki egy kis - mesterséges - tavacska partján.

Tényleg nagy ez a hely. Még egy ilyen kis eldugott oázisszerűség is elfér, ahogy John is mondta - gondolta magában.

- Will - szólította meg halkan.

A megszólított meglepetten, és kissé megijedve fordult hátra a hirtelen hang miatt. Mikor meglátta, ki szólította meg, azonnal felállt, majd dühös tekintettel figyelte az előtte állót. Erősen fontolgatta, hogy sarkon fordul, és elmegy. Már majdnem meg is tette, de Robin újra megszólította.

- Hogy éretted, amit az étteremben mondtál? - kérdezte rögtön. Azt remélte, így maradásra bírhatja a fiút.

Örömmel látta, hogy Will megmerevedett, majd egy lépéssel közelebb lépett hozzá. Viszont tekintete újult dühvel villant meg. Ettől Robin magabiztossága kissé visszaesett, de hamar visszanyerte. Tudta, most nem bizonytalanodhat el.

- Biztos tudni akarod? Olyat mondhatok az apádról, amit biztos nem hinnél el.
- Biztos - mondta eltökélten.

Mi a fene történhetett?

- Rendben - vett egy mély levegőt, majd rögtön a közepébe vágott. - Akkor tudd meg, hogy az apád miatt lettem árva.
- Micsoda? - kérdezte teljes megrökönyödéssel.
- Az apád és az anyám egy ideig együtt voltak, de miután az apád megtudta, hogy anyám várandós, elzavarta őt - mondta keményen, magabiztosan.
- Nem, ez nem igaz! - kiáltotta dühösen, miközben mindkét kezével megszorította Will vállát, ügyelve, hogy azért ne okozzon fájdalmat neki  - Hazudsz. Az apám soha nem tenne ilyet.
- De, igen - mondta hasonlóan dühösen, miközben lerázta Robin kezeit. - Ha hiszed, ha nem. Az apád nem olyan kedves, vagy jóságos ember, mint hiszed. Fogadd el.
- Nem - lépett egyet hátra döbbenten. - Igen, az apámnak vannak hibái. Vannak nézeteltérések közöttünk, de sosem tenne ilyen szörnyűséget - mondta hitetlenkedve, teljesen ledöbbenve.

Jól láthatóan Robint sokkal jobban megrázta az, hogy az apja képes lenne ilyesmire, mint az, hogy a férfinek volt valakije az anyja halála után. És így valószínűleg az sem jutott el a tudatáig, hogy, ha igaz az, amit Will mondott, ők ketten testvérek.

- Várj. Te tényleg nem tudtad? Az apád nem is mesélt rólunk? - kérdezte meglepetten. Miután nem kapott választ, folytatta. - Hát akkor sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de testvérek vagyunk, Robin.

Hangja közömbösnek tűnt, ám egy kissé lehetett hallani, hogy felkészült arra, hogy Robin majd elutasítóan reagál a hírre. Viszont Robin egyelőre semmiféle reakciót nem mutatott. Will már azt hitte, nem is fog, így készült elhagyni a helyet. Azonban Robin hirtelen felkapta fejét, amit eddig kitartóan a földre szegezett. Egyenesen Will szemeibe nézett, aki erre kicsit hátrébb lépett. Nem tudta, Robin hogy fog reagálni, kicsit tartott is tőle. Hogy a választól vagy magától Robintól, - aki még mindig nem mondott semmit - azt maga sem tudta. De ezt a világért sem vallotta volna be. Kimutatni meg még inkább nem.

Majd már csak azt látta, hogy Robin nagy lendülettel felé vette az irányt. Azt hitte, megint megragadja, mint az elején. De ehelyett szorosan megölelte. Will a nagy döbbenetben nem tudta, mit tegyen. Csak állt ott megmerevedve, Robin ölelésében, aki most egy kicsit még jobban magához húzta.

- Tehát van egy öcsém? - suttogta hitetlenkedve. A mondat eredetileg kijelentésnek indult, ám a hitetlenkedéstől inkább kérdő mondat lett belőle.
- Robin? - kérdezte értetlenkedve. Nem tudta mire vélni Robin viselkedését. Teljesen összezavarodott.

Robin abban a pár pillanatban, míg szótlanul állt, átgondolt mindent, amit Will mondott. És azzal ellentétben, amit öccse hitt, igenis figyelt, és eljutottak hozzá a szavak. Akkor eszmélt fel igazán, mikor Will bejelentette, ők ketten testvérek. Ez a hír az elején kicsit sokkolta, hisz apja tényleg nem mondott neki ezzel kapcsolatban semmit. De mikor jobban belegondolt, rémleni kezdett neki egy fiatal nő, akivel édesapja hosszabb kapcsolatban volt. De a férfi azt egy szóval sem mondta, hogy a nőnek gyermeke van.

Robin még mindig nem engedte el Willt, de egy kicsit lazított szorításán. Érezte, hogy Willnek ez egy eléggé kellemetlen helyzet, de nem tehetett róla. Hirtelen ötlet volt.

- Sajnálom, Will - szólalt meg végül. - Sajnálom, amit az apám tett veletek - hangjából őszinte sajnálatot lehetett hallani.

Will erre nem tudott mit reagálni. Alig hitte el, hogy Robin ilyet mondott. Még ő kért bocsánatot az apja tette miatt, holott a férfinek kéne. De ő tizennyolc évig feléje sem nézett, mégcsak nem is kereste. Még azt is el tudta képzelni, hogy Robert nem is tud arról, hogy az anyja meghalt. Will most nagyon elszégyellte magát. Azt hitte, Robin is tudott a dologról, és mégsem próbálta apját lebeszélni tettéről. Abba nem is gondolt bele, hogy Robin ekkor még csak kilenc éves lehetett.

Hogy hibáztathattam Robint emiatt? Hogy gyűlölhettem őt ennyire? Látnom kellett volna, hogy ő egyáltalán nem olyan, mint az apja - gondolta elkeseredetten.

Mikor Robin el akart húzódni, hirtelen megérezte Will tétova, bizonytalan érintését, majd öccse szoros ölelését. Úgy kapaszkodott bele, mintha ő lenne az egyetlen mentőöve. És ebben a pillanatban ez így is volt. Így Robin hagyta, hadd ölelje, amíg szükségét érzi. Nem húzódott el. Döbbenete akkor nőtt meg, mikor megérezte Will rázkódó vállait, majd a könnyeit is, amik az emlékek hatására jöttek elő. Nem gondolta volna róla, hogy bárki előtt is gyengeséget mutatna. De Robin nem szólt semmit, helyette szorosabbra fonta karjait Will körül.

A közelükben már nem volt senki, a Nap is már majdnem eltűnt, de ez Robint kivételesen nem érdekelte. Minden figyelmét Willnek szentelte. Érezte, hogy most szüksége van rá. A bátyjára.

Itt is van a következő fejezet. Remélem tetszett. :)

Nos, azért egy-két dologra végre fény derült. De a következőben tervezek még egy hosszabb-rövidebb beszélgetést a testvérek között. :)

Megjegyzés: A filmben nem egészen így történt Will anyjának elküldése. Kicsit változtattam rajta.