Testvérek vagyunk

11. fejezet

Már jó néhány hét eltelt a Willel való beszélgetés óta, de ahogy Willnek, úgy Robinnak is rengeteg munkája adódott. Pedig Robin már nagyon szeretett volna találkozni barátaival, és Willt is szívesen bemutatta volna nekik. Már napok óta próbálták megszervezni a találkozót, de valamelyikük mindig elfoglalt volt.

A Sherwood - több másik étteremhez hasonlóan - helyben fogyasztás mellett házhoz szállítást is vállalt, így mindenki nagyon elfoglalt volt. De Robinéknak sem volt sok idejük pihenni, folyamatosan érkeztek be az újabb és újabb elintéznivalók. Pedig egy kis pihenőre már szüksége lenne mind neki, mind munkatársainak. Ugyanis az adakozó est megszervezése mellett természetesen nem hanyagolhatták el az éttermeket és a céggel kapcsolatban álló egyéb intézményeket, személyeket.

A sok munka mellett Robin számára mégis a legégetőbb problémának jelenleg az apjával való beszélgetés bizonyult. Már előre félt, mi lesz a találkozó kimenetele.

Végül egy héttel későbbre tudták megbeszélni az időpontot. Ám Robin már most nagyon tartott ettől a beszélgetéstől. A legjobban attól félt, apja vajon mit fog mondani neki, mikor szembeállítja őt a tényekkel, amiket Willtől megtudott.

Robert viszont értetlenül állt a dolog előtt. Nem tudta, fia mi miatt szeretne találkozni vele. A telefonban csak annyit mondott, hogy beszélni szeretne vele. Azt azonban rögtön érezte, hogy fontos dologról lehet szó.

Robinék igen csak mozgalmas egy héten voltak túl, így Robinnak sem ideje, sem energiája nem volt a közelgő találkozóra gondolni. Ám most, hogy egyre közeledett a találkozó időpontja, újra elkezdett aggódni és izgulni.

Robert éppen fia lakásához tartott még mindig azon gondolkodva, miről szeretne vele beszélni. Ugyan ő is már szeretett volna fiával találkozni, - hisz erre már régen volt alkalmuk - hogy megvitassák, kivel mik történtek a legutóbbi alkalom óta. És így talán egy újabb lépést tehetnek meg a békülésben és az egymás megértésében. De sejtette, hogy Robin nem éppen ezek miatt szeretne találkozni vele. Vagy legalábbis nem csak ezek miatt.

Mikor bekopogott a lakás ajtaján, nem kellett sokáig várnia, Robin azonnal kinyitotta.

- Szia, apa. Gyere csak beljebb - nyitotta szélesebbre az ajtót.
- Szervusz, fiam. Örülök, hogy látlak. Már én is szerettem volna találkozni veled, hogy egy kicsit átbeszélhessük, kivel mi történt az elmúlt hetekben - mondta, miközben a kanapéhoz sétáltak.

Miután mindketten elhelyezkedtek, - Robert a kanapén, Robin a mellette lévő fotelban - Robin elmesélte, milyen megoldásra jutottak barátaival Nottingham megsegítésével kapcsolatban.
- Ez nagyszerű, fiam. Remek ötlet volt - dicsérte meg. - Remélem az adományokkal tényleg sokat tudtatok segíteni nekik.
- Köszönjük - mosolyodott el a dicséret hallatán.
- Sajnos nem sikerült beszélnem az alpolgármesterrel ezzel kapcsolatban, pedig többször is megpróbáltam. Időpontot is csak hónapokkal későbbre tudnék foglalni. Addigra meg lehet, már késő lenne vele beszélni.
- Semmi baj, örülök, hogy megpróbáltad.
- Végülis Nottingham a szülőfalum. Természetes, hogy a szívemen viselem a problémáit.

Robin családja mindig is jóban volt Richarddal, a polgármesterrel, ugyanis Robert régi barátja volt. Így ha nagyon fontos és halaszthatatlan dologról volt szó - és szabaddá tudta tenni magát - soron kívül is fogadta édesapját. Mikor pedig Robin idősebb lett, őt is bemutatta neki. Ebből kifolyólag az alpolgármestert is gyakran látták, és váltottak vele is néhány szót, ha ráért.

Ennek ellenére Mariannel mégis csak az egyetemen ismerkedett meg közelebbről. Lehet, hogy fiatalabb korukban már találkoztak, de azóta sok év eltelt, így nem emlékeztek rá.

Robint az elmélkedéséből édesapja hangja zökkentette ki.

- Fiam, jól sejtem, hogy nem csak emiatt hívtál fel? Látom mennyire feszült vagy. Még mindig az apád vagyok, így nem tudod elrejteni előlem. Valami baj van? - kérdezte aggodalommal hangjában.

Robin nem válaszolt azonnal, először vett egy mély levegőt.

- Az az igazság, hogy tényleg van valami, amit tisztázni szeretnék. Ne érts félre, tényleg jó volt csak úgy, a hétköznapokról beszélgetni. De most valami sokkal fontosabbról és komolyabbról szeretnék beszélni.
- Mondd csak. Kíváncsian várom - mondta biztatóan, ám hangjában aggodalmat és egy kis értetlenséget lehetett érezni.

Robin vett még egy mély levegőt, csak azután szólalt meg. Édesapja már tényleg kezdett nagyon aggódni, hogy milyen súlyos dologról lehet szó.

- Akkor egyenesen a közepébe vágok, ha nem gond - miután apja bólintott, folytatta. - Tényleg elküldted Maryt, mikor ő terhes lett? - mondta ki gyorsan.

Édesanyjának nevét még Will mondta el az egyik telefonbeszélgetésük alkalmával. Bár találkozásuk óta sokszor felhívták egymást, és sokáig beszélgettek, - attól függően mennyire értek rá - ám Will sosem beszélt túl sokat Maryról. Sem pedig arról a férfiról. De Robin egyikre sem kérdezett rá. Hagyta, hogy Will meséljen róluk, ha majd készen áll rá.

Robert jó egy percig nem szólalt meg. Először még fel kellett fognia, fia mit mondott, hiszen olyan gyorsan hadarta el a kérdést, hogy elsőre nem is értette. Majd kikerekedtek a szemei.

- Honnan veszed ezt?
- Találkoztam Willel. Kiderült, hogy az egyik alám tartozó étteremben dolgozik. Nem értettem, miért gyűlölt már az elejétől kezdve, mikor csak akkor találkoztunk először, és semmit sem tettem ellene. Végül sok mindent elmesélt a gyerekkoráról, és hogy mit tettél az édesanyjával. Tudtad, hogy Mary meghalt, és emiatt Will árva lett? Egészen fiatalon. Apa, hogy tehettél ilyet? Will az öcsém - mondta elkeseredetten.

Robert most is sokáig nem válaszolt.

- Igen, igaz - mondta végül halkan, de határozottan, mélyen fia szemébe nézve. - Minden, amit a kölyök mondhatott, igaz. Tényleg elküldtem, miután terhes lett. Bevallom, kedveltem őt. Talán még szerettem is. De azt nem bírtam volna ki, hogy egy nálam alacsonyabb rétegből valótól legyen gyermekem.

Robin teljesen elszörnyedt az elhangzottaktól. Kikerekedett szemekkel és hófehér arccal nézett édesapjára. Végül, miután túljutott a sokkon, halkan megszólalt.

- Kérlek, apa, most menj el - mondta elkeseredetten - Kérlek - szólt rá határozottabban, miután apja még mindig nem mozdult meg.
- Rendben, fiam, elmegyek - mondta, miközben felállt a kanapéról.

Robin elkísérte a bejárati ajtóig, ám mielőtt Robert elhagyta volna a lakást, visszafordult Robin felé.

- Tudd meg, - kezdte, miközben kezét a kilincsre helyezte - hogy máig nem sajnálom, amit tettem - majd meg sem várva fia válaszát, kilépett a lakásból.

Viszont Robin erre nem is tudott volna mit mondani, csak állt ott maga elé meredve. Majd lassan visszasétált a nappaliba, és leült az egyik - hozzá közelebb lévő - fotelba. Előredőlve, homlokát összekulcsolt kezeinek támasztva nézett maga elé. Úgy érezte, már semmit nem érez apja iránt ezzel kapcsolatban. Se dühöt, se csalódottságot. Csak a kétségbeesés és a hitetlenkedés maradt meg benne. Még mindig nehezen dolgozta fel, hogy apja ilyen kegyetlenséget tett. Pedig már számos "bizonyíték" támasztotta alá. Hiszen az apja most ismerte el!

Végül vett egy mély levegőt, majd reszketegen kifújta. Azt hitte, már feldolgozta apja tettét. De az, hogy újra hallania kellett, - ráadásul az apjától, aki, mint kiderült cseppet sem bánja - ismét megrendítette. De mit is várt? Hogy az apja majd az ellenkezőjét fogja mondani? Esetleg, hogy már nagyon megbánta, amit tett? Maga sem tudta. De ideje volt, hogy elfogadja a valóságot.

Itt is vagyok a következő résszel. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. 😔 Remélem azért maradt itt valaki, és tetszett a fejezet. :)

Megjegyzés: Will anyjának nevét én találtam ki, ugyanis a filmben nem hangzik el.

Megjegyzés 2: Itt is szeretném elmondani, hogy a filmben Will anyjának elküldése nem egészen így történt, egy kicsit (vagy nagyon) átírtam.