Testvérek vagyunk

1. fejezet

Még csak kora reggel volt, - hat óra körül járhatott az idő - a Nap is még csak most kel fel. Robin szerette ezt az időszakot, ahogy a naplementéket is, melyeket a nappalija ablakából csodált. Napkeltekor pedig mindig kiállt lakása erkélyére, mely szobájából nyílt, hogy gyönyörködhessen az előtte játszó színekben.

Lenyűgözte, hogy a narancssárga különböző árnyalatai milyen összhangban és harmóniában tudtak keveredni egymással. Ahogy a horizonthoz közel a narancssárga sötéten világított, már-már fekete volt, majd ez fokozatosan kezdett halványabb és világosabb lenni.

Naplementekor pedig ezekkel a színekkel teljes harmóniában a lila hol halványabb, hol sötétebb színei alkottak gyönyörű látványt.

Ilyenkor mindent a csendesség vett körül, csak néha-néha hallatszott fel az ötödik emeleti lakásába egy-egy elsuhanó autó.

Hajnalban is és napnyugtakor is még kint szokott maradni a jelenés után is néhány percig, míg gondolatai el tudtak szakadni tőle. Csak ezután kezdett neki napi feladatainak.

A 27 éves fiatalember egy sikeres magán céget igazgatott, mely ugyanazon étteremláncba tartozó éttermeket hivatott támogatni. Először - még csak 20 évesen, egyetemistaként - apja mellett dolgozott, így meg tudta figyelni, hogy egy igazgatónak, tulajdonosnak mik a feladatai. Viszont ezáltal azt is megtapasztalhatta, hogy egyes tulajdonosok nemigazán foglalkoztak kimondottan az éttermekkel, sokkal inkább a kapcsolatok kiépítésére és ezek megtartására koncentráltak. Robin olyan igazgató szeretett volna lenni, aki nem csak ez utóbbival foglalkozik. Emiatt néhányszor össze is szólalkoztak apjával.

Végül 24 éves korában kilépett apja cégéből, és saját vállalkozásba kezdett. Apja elég érettnek találta fiát arra, hogy egy saját céget sikeresen tudjon kezelni, így átadott fiának néhány éttermet az üzletláncból. Annak ellenére, hogy még mindig egyetemre járt, remekül elvezette a céget. Persze voltak úgymond tanácsadói, akiknek szavát mindig átgondolta, és ha úgy találta, meg is fogadta. De voltak olyan alkalmazottak is, akiknek nem tetszett, hogy egy ilyen fiatal főnökük van, aki még ki sem járta az egyetemet. De az idő múlásával ők is belátták, hogy nagyszerűen vezeti a céget, és elkezdték elfogadni őt. Végül 25 éves korára minden munkatársa elfogadta őt, és megbíztak benne.

Lassan azt is megszokták, hogy Robin mindig az elsők között szokott beérkezni a céghez, ez először mindenkit meglepett, de rájöttek, így szeretné kifejezésre juttatni, hogy őt igenis érdeklik az alkalmazottai, és az ő tulajdonában lévő éttermekben dolgozók.

Viszont az év ezen napját sosem a munkával kezdte, és ezt mindenki tudta. Az okát nem ismerték, de nem is várták el, hogy megmondja, így is mindenki tiszteletben tartotta a döntését. Ilyenkor Robin mindig ellátogatott a - körülbelül - fél órára lévő szülőfalujába. Máskor is vissza-visszament a faluba, hogy találkozhasson az ott élő ismerőseivel, barátaival. Azonban a mai egy különleges, de egyben szomorú, tragikus nap volt. Ennek ellenére is - ha volt rá ideje - próbált minden hónap ezen napján ellátogatni Nottinghambe. Apjával ellentétben, aki csak ekkor, évente egyszer látogatott ki. Valószínűleg csak így tudott megbirkózni azzal a hatalmas gyásszal, ami ilyenkor elöntötte.

Ugyanis ekkor hunyt el az édesanyja. Még csak 7 éves volt, mikor a tragédia történt. A kisfiú akkor még nem értette, mi történt édesanyjával, csak azt látta, hogy környezetében mindenki szomorú volt és feketében járt. Csak néhány héttel később tudatosult benne igazán, hogy édesanyja nincs többé. Nem mesél neki, nem nevetteti meg, nem vigasztalja meg, ha kell. Nem bújhat hozzá többet, ha érezni szeretné a meleg ölelését. A temetésen mégsem tudott sírni. Csak miután a felnőttek szétszéledtek, ő pedig bemenekült a szobájába, hogy nyugodtan kiereszthesse bánatát.