Testvérek vagyunk

5. fejezet

Robin és munkatársai megkönnyebbülve és boldogan néztek egymásra, arra gondolva, Robert elégedett volt azzal, amit látott és tapasztalt. Robin nagyon remélte, hogy édesapja tényleg meg volt mindennel elégedve, és büszke rá és az elért sikereire. Kikísérte őt az autójáig, majd, mielőtt beszállt volna a járműbe búcsúzásként kezet fogtak. És ugyan több nem hangzott el köztük, mint egy sima elköszönés, Robin mégis mintha büszkeséget látott volna apja szemeiben. És ez hatalmas megkönnyebbüléssel töltöttel el. Örült, hogy az apja büszke rá. Ilyen ritka alkalmakkor újra reménykedni tudott abban, hogy kapcsolatuk újra a régi lesz.

Viszont, mikor a lakásába ért, és a látogatás utáni határtalan öröme valamelyest lecsitult, újra Willre terelődött a figyelme. Már megint ott tartott, hogy nem érti a fiút, és annak viselkedését. Úgy tűnt számára, hogy nem csak általánosságban véve a nemeseket utálja, hanem kifejezetten őt magát. Ez volt az egészben a legérthetetlenebb a számára. Bármennyit gondolkodott, mindig arra a következtetésre jutott, hogy nem ismeri Willt. Se a neve, se az arca nem volt ismerős neki. Így hát nem értette, miért gyűlöli ennyire. Hiszen - legjobb tudomása szerint - semmivel sem ártott neki. Így ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, mint ezelőtt. Meg akarja mutatni Willnek, hogy ő más. De ezen felül most már azt is céljának érezte, hogy megtudja, miért gyűlöli őt ennyire. Ez utóbbi tűnt számára a legsürgetőbbnek, ez nem hagyta nyugodni a legjobban. Ezért, ha találkoznak, mindenképp megkérdi gyűlölete okát.

Robin nem tudta, mennyi ideig merengett ezeken, mikor a hangosan megszólaló telefonja kiragadta gondolatai közül. Nem számított senki hívására, így elképzelni sem tudta, ki az. Mikor meglátta Marian nevét a kijelzőn, még jobban elcsodálkozott. Nem tudta, a lány vajon miért hívja.
- Szia - hangja könnyed volt, és hallatszott, hogy mosolyog. Viszont Robin jól ismerte barátját, és hallott egy kis aggodalmat is hangjában, de mielőtt jobban belegondolhatott volna, Marian - miután ő is köszönt - azonnal folytatta.
- Volna kedved találkozni? Régen láttuk egymást. És telefonon is csak ritkán tudtunk beszélni. Mindketten elfoglaltak voltunk az utóbbi néhány hónapban.
- Persze. Szívesen találkoznék veled. Mostanában úgyis sok volt a munkám, jó lenne kicsit kiszakadni. Mikor és hol találkozzunk?
- Mondjuk a parkban egy óra múlva?
- Nekem megfelel. Ott találkozunk.
- Szuper - hallatszott a hangján, hogy mennyire boldog. - Akkor egy óra múlva.
- Rendben. Szia.
- Szia.

Robin mosolyogva tette le a telefont, majd izgatottan állt neki készülődni a találkozóra, hiszen tényleg régen látták egymást.

Az idei tavasz hűvös hónapokkal indult, de a május kifejezetten kellemes időt hozott magával. Éppen ezért, és mert mostanában kevés időt tudott a szabadban tölteni, úgy döntött, gyalog teszi meg az utat. Így ugyan valamivel több ideig tartott eljutnia a parkig, de ő ezt kicsit sem bánta.

Mikor kilépett a házból, jólesően vett egy mély levegőt a kellemesen hűs tavaszi levegőből. A jó időre való tekintettel ingét és öltönyét lecserélve egy egyszerű, fehér pólót viselt farmernadrággal, a póló felett egy elegánsabb, vastagabb melegítőfelsővel.

Amint balra fordulva elindult úticélja felé, egyre nagyobb lett a forgalom, a kocsikból áradó motorhang is egyre hangosabb lett. A járdákon is tömegesen lehetett járókelőket látni. Alig fértek el egymás mellett. Mindenki sietett valahova. Hogy a munkába vagy épp onnét haza, azt Robin nem tudta. De ha egy rövid időre is megálltak volna, láthattak volna néhány, környezetükben megbúvó gyönyörű épületet. Legalábbis Robin számára azok voltak. A lenyíló utcákban meg látni lehetett néhány múlt századi, vagy akár gótikus stílusban épült házat is. Robin, szabadidejében, szerette körbejárni a közelében lévő utcákat, így tudta, hol voltak ezek az épületek. Ilyenkor gondolkodott el azon, milyen jó, hogy ilyen dolgokat lehet látni ebben a modern nagyvárosban. De ahogy végignézett a körülette rohanó világon, elszomorodott, hogy ezeket már senki sem, vagy csak nagyon kevesen fogják észrevenni. Ha el is haladtak valamelyik ilyen építmény mellett, rá sem néztek, csak rohantak tovább. Persze Robin megértette a helyzetüket, ő is dolgozó ember volt, de mégis fel tudott figyelni az ilyen apróságokra.

Útközben volt ideje kicsit gondolatban is elszakadni a munkájától, csak hogy átadja helyét a Willel kapcsolatos kérdéseinek. Még mindig nem tudta, miért van ez a furcsa "késztetése", hogy meggyőzze Willt arról, hogy nem rossz ember ő. És talán még a barátja is szeretett volna lenni, amit végképp nem tudott hova rakni. Újra és újra végiggondolta, és biztos volt benne, hogy sosem találkoztak. Az étteremben látta őt először, az ellenőrzés során. Viszont azt tisztán érezte, hogy elszomorítja, amikor arra gondol, Will utálja őt, és ez az érzés felettébb bosszantotta, mivel nem tudta, miért van ez. De idővel végül arra jutott, - magának is beismerve végre - hogy valamilyen ismeretség, sőt, kapcsolat mégis lehet közöttük. Legalábbis mással nem tudta megmagyarázni az érzéseit, és a szándékát a Willel való békülésre.

Még mindig furcsa volt számára ez a felismerés. Annak ellenére, hogy ő nem ismerte Willt, és sosem találkoztak ezelőtt, úgy tűnt, Will nagyon is ismeri Robint. Az világos lett számára, hogy Will általánosságba véve utálja a gazdagokat, de őt magát kifejezetten gyűlöli. Emiatt pedig rossz érzés fogta el. Nem akarta, hogy Will így érezzen az irányába. Így már még jobban beszélni akart a fiatalabbal, hogy megtudja gyűlölete okát. Ha Will még úgy is gyűlöli, hogy Robin semmit nem tett ellene, akkor valaki a környezetében kellett, hogy ártson a fiúnak, ráadásul a "felsőbb körökben" kellett élnie. De senkiről nem tudta még csak elképzelni sem, hogy olyat tegyen, amiért Will még őt is meggyűlöli érte.

Gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy megérkezett a találkozó helyszínére. Csak akkor eszmélt fel, mikor meghallotta Marian hangját, ahogy köszön neki. Robin annyira meglepődött, hogy egy pillanatra meg is állt. Ám hamarosan újra folytatta útját a lány felé, egyre növekvő jókedvvel. A borús gondolatok nem szűntek meg teljesen, de az újratalálkozás miatt érzett izgalma hamarosan felvidította őt. Annak ellenére, hogy tudta, amint újra egyedül lesz, gondolatai visszatérnek Willhez és az őt körüllengő rejtélyekhez.

- Szia, Marian - köszönt vidáman, miközben megölelték egymást. - Jó újra látni - mosolygott rá a lányra.
- Én is örülök, hogy látlak - mondta mosolyogva. - Gyere, sétáljunk egy kicsit, közben tudunk beszélgetni a kimaradt hónapokról.
- Rendben.

Egy ideig csendben sétáltak egymás mellett élvezve a tavaszi jó időt, figyelve a lassan virágba boruló fákat. Majd hirtelen mindketten egyszerre szólaltak meg. Ezen mindketten elnevették magukat. Régebben is előfordult, hogy megtörtént ilyen eset.

- Kezd csak te - mosolygott rá barátjára.
- Rendben - mondta vidáman, majd néhány másodperces gondolkodás után folytatta. - Nos. Mivel itt a tavasz, így minden étterem elővette az új vagy régi tavaszi receptjeiket. Sorra jönnek a rendelések. De hát majdnem minden évszak elején ez van. De imádom ezt csinálni, a csapat is bírja még a tempót - mesélte lelkesen.

Marian egy élelmiszer beszerző cégnél dolgozik, aminek a főnöke az édesapja, John Dubois. Az alapvető alapanyagoktól elkezdve a különleges, nehezen beszerezhetőkig igyekeznek minden szükséges alapanyagot begyűjteni az éttermek számára.

- Értem. Ennek örülök. És édesapád? Ő hogy van?
- Jaj, hát ismered, milyen. Ő a legenergikusabb mindünk közül. Már lassan senki nem csodálkozik ezen. Az újoncok - akiket az év elején szerveztünk be - még nincsenek ehhez hozzászokva. Még mindig meglepődnek a dolgon, pedig jó néhány hét eltelt. És veled mi van? Hogy megy a cég?
- Volt néhány keményebb hetünk, de sikeresen megugrottuk őket. Az apám is ellátogatott egyszer a céghez ellenőrizni. Úgy láttam, mindennel meg volt elégedve. És talán a viszonyunk is újra a régi lesz. Mind üzletemberekként, mind apa és fia.
- De hisz' ez nagyszerű hír - örült, hogy barátjának lassan sikerül rendeznie a dolgokat édesapjával.

Azonban Willel való találkozását, és a vele kapcsolatos érzéseit, gondolatait még nem szerette volna elmondani a lánynak. Még ő maga sem volt teljesen tisztában velük.

- Viszont - kezdte Marian - van egy rossz hírem.

Ennek hallatán Robinban újra feléledt az az érzés, amit a telefonbeszélgetés közben érzett. Már majdnem el is felejtette. El nem tudta képzelni, mi lehet a baj. Még sosem látta a lányt ilyen aggódónak.

Itt is van a következő fejezet. Remélem tetszett. 😊

Vajon mi lehet az a rossz hír? És Robin vajon rájön hogy milyen kapcsolat van közte és Will között? Vagy maga Will fogja elárulni neki végre? 🤔

Megjegyzés: Nem tudom, mi lehet Marian családneve, de valahol ezt találtam, így ezt használom.