𝐃𝐨𝐧'𝐭 𝐖𝐨𝐫𝐫𝐲 𝐃𝐚𝐫𝐥𝐢𝐧𝐠 •𝐌𝐇𝐀 𝐎𝐧𝐞𝐬𝐡𝐨𝐭𝐬•

𝐈𝐈./𝐁 𝐊𝐚𝐦𝐢𝐧𝐚𝐫𝐢 𝐱 𝐑𝐞𝐚𝐝𝐞𝐫

Átvert érzelmek Pt2.

Némán ültem az ágynak nem igazán nevezhető alkalmatosság szélén. A nehéz, ócska ágykeretbe beledobtak egy vékony matracot. Ha ráülök, érzem a keret rácsait magam alatt. Fekve még borzasztóbb. Hónapok óta itt rohadtam, lassan megbolondultam a napfény hiányától, és csak nem jött az óhajtott változás.

Az utolsó említendő élményem a beszélgetés Denkivel, ahol minden kis titkát kiteregette, azzal magyarázva bő beszédét, hogy innen élve úgy sem jutok már ki. Később elgondolkodtam szavai súlyán, és idővel rá kellett döbbennem, kárörvendő hangjának igaza volt. Talán soha többet nem beszélhetek senkivel,
talán ebben az ágyban alszom utoljára.

És még sem bánom, egy percig sem, hogy nem tartottam vele. Képtelen lennék tucatszámra gyilkolni ártatlanokat, és keresztbe tenni azoknak, akikre a legjobban felnézek. Borzalmas.

Már rég feladtam a napok számlálását, egy fürdés közben kiürítettem zsebeim tartalmát a mosdó alatti kukába. Az összes műanyag doboz fedő a szemetesben landolt. És nem számoltam többé az itt eltöltött napokat. Az idő idegörlően lassan telt, de tudva, hogy nem kell várnom semmit, valahogy nem is érdekelt. A napom legtöbb részét a matracon fekve töltöttem, azon filozofálva, vajon ha ilyen testi állapotban újra visszakapom a Nap szolgáltatta képességem, szétrobbannak-e a csontjaim, és fejembe száll-e az erő.

Az ominózus beszélgetés óta nem tudtam rávenni a testem, hogy egy kicsit is mozogjak. Nem nyújtottam, nem masszíroztam meg gyengülő izmaim. Nem érdekelt. A nyakam alig tudtam mozgatni, a csontjaim egy újabb nap tétlenkedés után hangosan ropogtak a hirtelen mozgástól. A körmeim teljesen lerágtam, a bőrömet addig piszkáltam, míg a körömágyaimnál fel nem szakadt. Fájt ránézni a pár csepp vérre, amit magamnak okoztam, de egyben foglalkoztatott is, hogyan serken ki a friss sebből az egész testemben áramló folyadék.

Alvási zavaraim felütötték fejüket, éjszakákat agyaltam át, és nappalokat aludtam végig. Az időérzékem feladta a szolgálatot, már fogalmam sem volt, mikor mennyi idő lehet. A reggelit általában átaludtam, ebédre nem ettem semmit, a vacsorát görccsel a hasamban tuszkoltam le a torkomon. Nem egyszer hánytam, a keserű íz csak nem tűnt el a számból. A bordáim szinte átszaggatták sápadt bőröm, fájt magamra nézni. Tépkedtem a hajszálaim, rossz megszokássá alakult át mindez. Apró lépésekben mentem tönkre, és senki sem segített ezen. Magamra maradtam, hogy a magányban pusztuljak meg.

✩

Némán feküdtem az ágyon, a plafont bámulva, üres aggyal. Kezeim a fejem alatt pihentek, egy külső szemlélőnek - már ha nem egy cellában feküdtem volna - úgy tűnne, csak pihenek. És igazából jól gondolja. Pihenek, és várom, mikor szegeznek pisztolyt a fejemhez.

A raboskodó társaim már csak annyira sem érdekeltek, mint eddig. Néha hallottam pár elharapott szót, de ők is ugyanolyan csendben haldokoltak, mint én.

- Valaki közeleg - Ennyit a csendről. - Hallja ezt bárki rajtam kívül?

Egy fiatal hang szólalt meg a balomról, jó pár szobával arrébbról. Visszhangzott baljós megszólalása, ebből következtettem, a jobbomon tartózkodó egy-két ember is tudja már az információt.

- Mit hallasz? - A szoba túl feléről erkezett a kérdés, valóban felfigyeltek rá.

- Dulakodást. De valaki nagy sebességgel közeledik az ajtóhoz - A lánynak valószínűleg tökéletes hallása lehetett, mert minden további zajt nem érzékeltem. Ha nem szólt volna, miről sem tudnék jelen pillanatban.