𝐃𝐨𝐧'𝐭 𝐖𝐨𝐫𝐫𝐲 𝐃𝐚𝐫𝐥𝐢𝐧𝐠 •𝐌𝐇𝐀 𝐎𝐧𝐞𝐬𝐡𝐨𝐭𝐬•

𝐗𝐈𝐈. 𝐁𝐚𝐤𝐮𝐠𝐨 𝐱 𝐑𝐞𝐚𝐝𝐞𝐫

Betoppant vendég

A karácsony mocskos egy dolog. Már mint nem maga az ünnep, csak a vele járó felhajtás. A folyamatos rohanás, az utolsó pillanatokban megvett ajándékok, karácsonyfák hurcolása, rokonokhoz járás. Egytől egyig gyűlöletes.

Értem én, hogy ez a szeretet ünnepe, meg biztosan mindenki így érzi, de a sürgősségin ügyeletezve nincs éppen hozzá illő hangulatom. Egyedüli sebészként elég nehéz huszonnégy órán át készenlétben állni, hogy ha netán jönne egy súlyos eset, el tudjam látni.

És karácsonykor természetesen megugrik az ilyen esetek száma, akkor is, ha a legtöbb csak enyhe, a mentő ide hozza őket. Megy egy-kettő az ügyeletre is, de az ott dolgozó kollégáimnak sokkal könnyebb dolga van azokkal. Kicsi égési sérülés, az étel vágása közben történt baleset, rosszul elsült játék kipróbálása, törött dísz okozta seb, és egyebek.

Csak sajnos a sürgősségire nem ilyenek jutnak. A hőstársadalom elleniek előszeretettel használják ki az ünnep okozta felhajtást, például kirabolnak egy bankot, vagy megtámadják az otthon ünneplő hősöket. Az ilyenkor érkező sebesültek pedig általában hivatásos hősök. Azokból pedig mindig hemzsegnek a kórházban.

- Egyetlen vígaszom, hogy te is bent vagy - dőlt hátra az egyetlen barátom, akivel karrierem kezdetén ismerkedtem össze ugyanezen a napon, évekkel ezelőtt.

- Nagyon vicces - hurrogtam le, miközben folyamatosan kuncogott. - Utálok itt lenni.

- Én is, [T.N]. Inkább aludnék egyet - dünnyögte.

- Hitoshi, ráérsz Szilveszterkor? - kérdeztem a lila hajú felé dőlve.

- Naná. Inni akarsz?

- Egy csepp alkohol nem ment le a torkomon egy éve. A sárga földig iszom magam - röhögtem saját nyomoromon.

Mit meg nem tesz az ember, ha feljebb akar kerülni a ranglétrán a munkahelyén. Bár elég sebész dolgozott már itt, én magamra vállaltam minden olyan ügyeleti napot, amit csak lehetett. Dolgoztam az ünnepnapokon, itt voltam a legtöbb hétvégén, simán túlóráztam, csak hogy egy kicsit jobban elismerjenek.

Szinte az összes szabadságom megmaradt, az utóbbi években alig aludtam. Igaz, a karrierem szépen épült, a bankszámlámra is csak gyűlt a pénz, amiért kellően megdolgoztam. Elkölthettem volna bármikor, de még csak a lábamat sem tettem be az üzletekbe, meg sem néztem a csalogató kínálatot. Az egyetlen aktív kiadásom a számlákon kívül talán a kávé volt, amiből viszont lecsúszott jó pár liter.

Nehéz eldönteni, jól tettem-e mindezt, mert a legtöbb korombeli inkább bulizni jár, kapcsolatot épít, utazik, én pedig mindezt feladva inkább itt gürizek, és életeket mentek. Azért ez eredményesebb.

- Gyanúsan csend van. Senki sincs az osztályon - pillantott körbe Hitoshi.

Valóban, bár elég kicsi kórház voltunk, általában többen tartózkodtak a műtőkben, vagy a kórtermekben. Most azonban, csend honolt mindenütt, a két betegünk a lélegeztetőn aludt. Három ápoló, köztük Hitoshi, illetve én tartózkodtunk az osztályon. Szerencsénkre csak akkor hoztak súlyos eseteket, mikor a fő kórházak megteltek. Viszont semmi hírt nem kaptunk tőlük.

A telefonomon görgettem a közösségi médiát, az emberek kiposztolták minden érdektelen tevékenységüket, amiket a nagy készülődés alatt tettek. Szenteste mindenki az asztalnál ült, megjátszott, beállított fotók kerültek a szemem elé.

- Gyűlölöm a karácsonyt - forgattam szemeim.

- Nem vagy ezzel egyedül - jött a válasz egy furán ismerősnek vélt hangtól.