𝐃𝐨𝐧'𝐭 𝐖𝐨𝐫𝐫𝐲 𝐃𝐚𝐫𝐥𝐢𝐧𝐠 •𝐌𝐇𝐀 𝐎𝐧𝐞𝐬𝐡𝐨𝐭𝐬•

𝐗𝐈. 𝐂𝐨𝐦𝐟𝐨𝐫𝐭 𝐂𝐡𝐚𝐫𝐚𝐜𝐭𝐞𝐫 𝐱 𝐑𝐞𝐚𝐝𝐞𝐫

Be kell valljam, magam sem tudom, mi ez a rész, egyszerűen csak felszínre tört, s szerettem volna megosztani. Kérem, mindenki kezelje tisztelettel a következő sorokat, s ne történjék félreértés. Köszönöm.

Ideges vagyok.

Rohadt ideges, mert minden egyszerre zúdul a nyakamba. Ideges, mert mindenki a legjobbat várja el tőlem, azt akarják, hogy teljesítsek, és még sem látnak semmit, csak a kívánt eredményeket. Nem látják, hogy majd' belepusztulok a sok kötelező dologba, amit kapok tőlük. Nem látják, hogy összerogyok lassan a könyvek súlya alatt, amiket megállás nélkül pakolnak a kezembe, azzal a mondattal kiegészítve; ez kelleni fog a jövőben, tanuld meg!
Mégis mire megyek egy hangya felépítésével? Attól még nem leszek hangyász, mert tudom, hogyan lát a hangya, s hogyan él. Bár lehetnék az is, ha másik szemszögből nézem. Én vagyok a kis ártalmatlan dolgozó, aki próbál teljesíteni, de az állatok mit sem törődve picúr életemmel, eltaposnak a fenébe. Tökéletes hasonlat.
Tisztában vagyok vele, milliószor hallottam már, hogy a tudás nemesít, okossá, művelté tesz, de a legkevésbé sem érdekel Ady Endre utolsó versének utolsó betűje, amit egyébként tudnom kéne, mert okos gyerek fejből tudja az évek alatt feladott összes memoritert. Persze, gyönyörű verseket írt, de nem tehetek róla, hogy éppen nem köt le a szerelmi sokszög, amiben élt éveken keresztül.
Bármennyire is igyekszem, nem fogom tudni kívülről az összes képletet kémiában, ha a tanár csak odahányja olvashatatlan betűkkel a táblára, s aztán következő órán már számolást kérdez, pedig nem is tanultunk róla, el sem magyarázta.
Ennek ellenére próbálom megszerezni a legjobb jegyeket, hogy jussak valahova, mert minden oktató csak azt szajkózza, hogy a jegyeink határoznak meg. De mi történik akkor, ha rohadtul nem így van?

Fáradt vagyok. Elfáradtam, nyomós okaim vannak kijelenteni ezt. Nem elég, hogy hazaérek háromkor az iskolából, miután végigültem nyolc órát, még itthon is tanuljak másnapra, hogy nehogy kapjak egy rossz jegyet, aztán addig szidjanak a szüleim, míg magától ki nem törlődik a Krétából. Pedig nem fog, bármennyit is reménykedtem, mindig ott maradt az a nyavalyás görbülő jegy, így a folyamat végtelen.
Hazabotorkálok egy fárasztó nap után, és csak itthon eszmélek rá, hogy csak a hétfőn vagyok túl, négy ugyanilyen nap vár még rám. Tehetek bármit, verhetem a fejem a falba is, magától nem kerül a fejembe a töri tétel, akárhányszor vágom fejbe magam az összegyűrt füzetemmel.
Kénytelen vagyok tartani tíz perc szünetet egy-egy tantárgy között, egyszerre nem tudok bemagolni minden egyes mondatot. Előveszem a telefonom, azon a napon először, de természetesen csak így látják a szüleim, így az első mondat már kiabálás, hogy tegyem le azt a nyomorult kütyüt, amiatt romlik el a szemem, s kapok rossz jegyeket, mert mindig azzal fogalkozom.
Magyarázkodhatok, hogy mindössze pár percet töltöttem vele, számítani nem fog a szemükben, én akkor is egy trehány idióta maradok.

Kimerült vagyok. Kimerültem, pedig nem mozogtam semmit a héten, itt jön a következő probléma. Suliban hangyányit sem ér negyvenöt percnyi tesi óra, főleg nem akkor, ha az egész ingafutásból áll, ahol végkimerülésig rohangálunk fel-alá, félve attól, hogy bármelyik ballépésnél kitörjetjük a bokánkat a fordulóknál. Természetesen az is a mi hibánk lesz, senki nem okolja majd az ártatlan testnevelő tanárt, aki a hatvanadik hossznál üvöltözik velünk, hogy tizenöt még kell az ötösig, mert ez nem elfogadható szint.
Mondhat bárki bármit, ha tehetném, elmennék minden nap futni, vagy nyújtanék egyet a szobámban, de nincs rá energiám. Persze, majd a mozgás termel belső energiát, tisztában vagyok vele. Az egyetlen akadály annyi, hogyha én fél órát elveszek a délutánomból, pár percre csökken a magamra fordított időm, amit pedig mondjuk úgy, nem szívesen veszítenék el teljesen.
Ha mégis megtenném ezt a lépést, még valami még akadályoz. A családom.

Feldúlt vagyok. Amennyiben nem a megszokott dolgaimat csinálom egy nap, azonnal leszólnak, megjegyeznek bármit, amit éppen látnak rajtam. Ha feszülősebb ruhába öltözök, s lehajolok a sportcipőmért, mert végre szakítottam időt magamra, biztosan megkapom a szokásos megjegyzések egyikét. Hogy merek felvenni egyáltalán feszülős ruhát? Semmi alakom nincs, mit mutogatom magam? Miért megyek futni, sokat már úgy sem segít. Felesleges elindulni, pár perc múlva úgyis visszajövök, mert kifulladok, gyenge vagyok.
Lehet, hogy az vagyok. De talán így próbálok meg válroztatni rajta.
Családi összejöveteleken gyakorta marad rajtam a nyamvadt, semmilyen smink, ami egy kevés korrektorból - hogy elfedjem a kialakult szemem alatti karikákat -, tusvonalból áll, mert azzal szebbnek érzem magam. Miért hordok ennyi idősen ennyi sminket? Minek kenegetem magam? Úgy nézek ki mint egy kínai, mandulaszemű!
Talán azért foglalkoztam ennyit az arcommal, mert ezek nélkül tükörbe sem merek nézni, olyan csúnyának látom az arcom. Igen, vannak bőrhibáim, igen, van más módja azok eltűntetésének, de mindenki a legegyszerűbb módot választja - eltakarja azokat.

Igen, a hibáimon, a kinézetemen többféleképpen is tudok változtatni. Elmegyek mondjuk edzeni, de a lehetőség kilőve, mert rohadtul nem tudok úgy kisurranni a házból, hogy elkerüljem a beszólásokat. Változtatok az étrendemen, nem olyan nehéz kihagyni egy csokit, nem? De igen, rohadt nehéz. Ha egész nap nem ettem semmit, mert időm nem maradt rá a sűrű tanórák között, valószínűleg nem fogok összedobni egy háromfogásos késői ebédet, hogy jól étkezzek. Az első csokit, amit találok befalom, hogy ne essek össze az éhségtől. Ha pedig olyan alkalom jön, hogy étteremben eszünk, mindenki meglepődik, ha salátát kérek, vagy alig eszek valamit a tányéramról, bármilyen ínycsiklandónak is tűnik.
Lehet, beállítanak ezzel egy nyúlnak, ami csak zöldségeket eszik, de mást nem merek lenyelni. A rizs, a hús szóba sem jöhet, a végén visszajön az egész, az pedig rosszabb, mint nézni, ahogy mások esznek.
Nem tömhetem magam gyorskajáldai hamburgerekkel, simán lerakódik a hasamra, és az életben nem tüntetem el onnan.
Azt mondják, a legjobb gyógyír mindenre a víz. A napi folyadék bevitel minimum két liter víz lenne, de egyrészt, kinek van ideje ennyiszer mosdóba szaladgálni, másrészt én biztosan nem fogok kihagyni egy ébren tartó kávét, hiszen ha azt nem ihatom meg, összeesek a fáradtságtól.

Álmos vagyok. Álmos vagyok, mert napok, hetek óta nem aludtam eleget. Lehet, hogy fél tizenkettőkor lefekszem az ágyba, de az korántsem garantálja, hogy sikerül elaludnom percek alatt. Igen, előkerül a telefonom, mert most van rá időm, és igen, ezzel is roncsolom az egyébként is instabil állapotom. Végiggörgetem a közösségi médiát, számtalanszor elsírom magam, mert annyi tökéletes arcot és testet látok magam előtt. Sosem fogom megérteni, valaki hogyan éri el azt az alakot, hogy önmarancgolás nélkül felvegyen egy bikinit, amit én talán soha nem is fogok. Kisebb traumaként élem meg már azt is, hogy nem kapok semmilyen értesítést, nem érdeklődik irántam senki. Nem vagyok fontos nekik, senkit sem érdeklem. Nem baj, ez is egyel több téma, amit túlgondolhatok az éjjel folyamán, miközben az órák csak úgy peregnek előttem.
Mire lehunyom a szemem, hajnali négy, a két óra alvás pedig nem valami pihentető, ahogy eddig tapasztaltam. Pedig bármennyire is próbálkozom, a gondolataim nem fognak hagyni aludni, összefognak ellenem, s témáról témára emésztenek fel belülről.

És tudod, talán az egyetlen kibúvóm mind alól te vagy. Minden éjjel hozzád menekülök, s tárt karokkal vársz, meghallgatod minden bajom, minden sérelmem. Ott vagy, ha kellesz, melegen tartod a takarómat, a szívemet. Segítesz egyenletesen lélegezni, feldolgozni, kiheverni az aznap kapott felvállalhatlan leszólásokat. Segítesz életben maradni.

És mindezt úgy teszed, hogy nem vagy mellettem. Nem fekszel mellettem, nem érezhetem érintésed, nem hallhatom a hangod, s nem érezhetlek téged. Az elmémben létezel csupán, egy gondolatfoszlányból születtél, de mégis, te vagy az egyetlen, ki minden titkom tudója vagy, te vagy az én középpontom. Tudni, hogy nem létezel, összetör belülről, szétmarcangol, széttép darabokra, és még csak küzdeni sem akarok ellene.

Mindezek ellenére csak annyit tudok mondani; köszönöm.