𝐃𝐨𝐧'𝐭 𝐖𝐨𝐫𝐫𝐲 𝐃𝐚𝐫𝐥𝐢𝐧𝐠 •𝐌𝐇𝐀 𝐎𝐧𝐞𝐬𝐡𝐨𝐭𝐬•

𝐈𝐕. 𝐀𝐢𝐳𝐚𝐰𝐚 𝐱 𝐑𝐞𝐚𝐝𝐞𝐫

Lebegő függöny

- Úgy tűnik - olvasgatta a leleteket a pultnak dőlve.

- Mi tűnik úgy, doki? - siettettem.

A lábaim lóbáltam a vizsgáló ágyon ülve, körmeimmel a bőr felületet kapargattam. Annyi ideje vártam már erre, annyi ideje szükségem lenne egy pozitív eredményre. A Nap magasan járt, hétköznap volt, ebéd idő. Autók zaja adta az alaphangot, a nyitott ablakon keresztül minden nesz beszűrődött a magánrendelőbe. A függöny meg-meg lebegett, áteresztve az utca illatát.

- Sikerült - bökte ki végül halovány mosollyal borostás arcán.

- Tessék? - kérdeztem vissza hitetlenül. - Ne viccelődjön velem!

- Nem szoktam. Minden erre utaló jel negatív - pöckölte meg több helyen is a lapot. - [T.N], legyőzted.

- Te jó Isten - kapkodtam a levegőt, boldogan végigsimítva fejbőrömön.

Mindez azt jelenti, hogy a kemoterápiának vége, a hajam szépen elkezdhet visszanőni, nem kell parókát vagy kendőt hordanom. Újra visszajön az étvágyam, tudok enni édességet, pizzát, bármit, amire eddig ránézni sem bírtam. Járhatok edzőterembe, kikelhetek az ágyból. Azt csinálok amit akarok.

- Annyira köszönöm! - ugrottam a férfi nyakába, örömtől zokogva.

- Ne olyan gyorsan, végén még összeesel a rendelő közepén! - figyelmeztetett a doki, de akkor már rajta csimpaszkodtam. - Leveheted a köntöst, nem lesz rá többé szükséged.

- Ez hihetetlen! - suttogtam átöltözve a fülkében. - Kigyógyultam a rákból!

✩

Köszönöm, doki. Sokat jelentett a segítsége - integettem neki nem sokkal később.

Kiléptem a rendelőből, vállamra kaptam a táskám, s visszanéztem az ajtóra. "Dr. Aizawa Shota" köszönöm. A doki mindent megtett, hogy segíthessen. Hogy megszabadulhassak minden rossztól, s hogy ne kelljen többet a kórházban aludnom. Szabad vagyok. Persze, lesznek már utóvizsgálatok, amiket először gyakran meg kell ismételni, de ez a legkevesebb minden után.

A váróteremben egy-két ember várt hangtalanul, talán aludtak is. Nem igazán foglalkoztam velük, csak örültem mind annak, ami velem történt. A kórház kijárata előtt megtorpantam. Sóhajtva a fejemhez nyúltam, kioldottam a kendő csomóját, lehúztam a fejemről. Begyömöszöltem a táskámba, többet látni sem akartam.

Nem akartam használni. Még egyszer nem. Nem kell tovább takargatni. Fel akarom vállalni, hogy mit küzdöttem le hónapok alatt. Mindenkinek. Büszke mosollyal léptem ki a kórházból, minden gondolatom magam körül forgott. Feladtam mindent azért, hogy leküzdhessem a rákot. Otthagytam időben a munkahelyem, minden félretett pénzem a kezelésekre fordítottam, de visszanézve megérte harcolnom. Hiszen mind eltűnt belőlem.

Mondhatni, szép fiatal korom volt, sokat utaztam, amíg megtehettem. Aztán 28 évesen felütötte a fejét a fokozatos gyengülés, és odáig fajult, hogy orvoshoz fordultam. És milyen jól tettem. Egy első stádiumú rákot diagnosztizáltak, ami ellen szinte azonnal megkezdtem a terápiákat. Aztán útközben az orvosom elköltözött, így kerültem Shotához, akivel nagyjából egykorúak vagyunk. Amíg én körbeutaztam a világot, ő tanult, hogy a hozzám hasonló betegeket meggyógyíthassa. És láss csodát, sikerült. Összehoztuk.

Mindig azzal biztatott, hogy nem vagyok egyedül. A családom messze él, talán a fele még csak nem is tudott a rákról. Valóban nem voltam egyedül. Mindig ott volt velem. Előbb-utóbb egész jól megismertük egymást, már ha lehet ezt ismertségnek hívni.

Most pedig itt tartunk, kigyógyultam, nincs több terápia, és hazamehetek a régen látogatott lakásomba.

- Szia, Cicus! - köszöntem a szürke macskámnak, aki, mint mindig most is a cipősszekrényen fekve nyávogott.

Amíg kórházban voltam, a szomszéd néni gondozta, de ahogy ha jól értettem a hadarását, sosem ült így, ahogy most. Talán érzi a közeledésem, és így vár. A kis aranyos. Évekkel ezelőtt fogadtam örökbe, egy közeli állatmenhelyről. Füstös egy végtelen szerethető kandúr, el sem tudnám nélküle képzelni az életemet.

Régen jártam a lakásban, fura újra lerúgni a cipőmet, a táskámat, és a napszemüvegem a szekrényre. Tehetetlenül járkáltam fel s alá órákig, először takarítani akartam, de a szomszéd néni azt is figyelembe vette, és mindent kiporolt. Nagyobb rend uralkodott a lakásban, mint mikor rám jön az öt perc, s neki állok rendet rakni. Főzni nem akartam, valahogy nem jött az ihlet a filmnézéshez sem.

Unalmamban bevonultam a fürdőbe, és azt tettem, amit mindig, ha nem tudok mit kezdeni magammal. Sminkeltem. Rajzoltam magamnak szemöldököt, ragasztottam műszempillát, kihúztam ajkaimat csillogó rúzzsal. És tetszettem magamnak is. A tükör előtt táncikáltam a szokásos zenéimre, közös táncra hívtam a macskámat, szerencsétlen párával ugráltam ütemre a nappaliban.

Sajnos eléggé elhagyott az energia, a vége felé lihegve ráncigáltam magam. Lehuppantam a mindig cicaszőrös kanapéra, és olyan ötlet fogalmazódott meg bennem, amire még soha nem gondoltam. Fújtam pár másodpercet, rendeztem levegővételeim, és magamhoz kaptam a mobilom. Tárcsáztam a jól betanult számot, és fülemhez emeltem a készüléket.

- [T.N], mondd, hogy minden rendben - vette fel egy ásítással a telefont.

- Ó, Doki, nem azért hívom. Nincs kedve eljönni velem egy vacsorára? - tettem fel gyorsan a kérdést, félve a választól.

- Ezt vegyem randinak? - ütötte vissza a magas labdát, amit nem hittem, hogy elérhet.

- Akár. Egy óra múlva találkozunk a szökőkút mellett - rendeztem az alapokat, s vigyorogva nyúltam a vonal bontás gomb felé.

- De ne késs! - hallottam boldog hangját, majd kinyomtam a telefont.

-775 words