Szomorú séta közben nézem a hullámzó víz habjait,
A szemeim kisírt lámpákként merengenek a messzeségbe.
Nem akarok többé itt lenni,
Minden lépéssel egyre messzebb kerülök a létezéstől.
Fáj a világ,
Nem kapok levegőt
Eldőlve ölel magához a kékség;
Elsüllyedve eszem meg az utolsó buborékokat,
Míg vízzel telt tüdővel halálra nem fullaszt a kétségbeesett szerelmed.
Ragyogó szemekkel figyellek a távolból.
Az összes szavad tintaként ivódik a pergamen szívembe,
Majd jön egy hatalmas vihar
És fekete foltként ölöd meg az egész életen át épített reményváram,
Mikor másra mosolyogsz helyettem.
Feleszmélve sírom el magam a puha börtönömben,
Túlvilági nevetések töltik meg a levegőt.
És egy halk hang hallatán összecsuklott lábakkal simulok bele a végtelenbe, újra,
Hogy többé ne érhessen csalódás.
Mert elég egyszer meghalni.
YOU ARE READING
Gyönyörű halálok
PoetryModern gondolatok szomorúságról, csalódásról, dühről, szerelemről és egyéb finomságokról, egy látványosan szenvedő leányzótól. Ne ijedj meg, neked nem fog fájni. Nekem annál inkább:)
