Gyönyörű halálok

Felhősírás

Az erkélyen ülve szorongatom a forró teám egy takaróba burkolózva,
Bebábozódott pillangó.
Hajnalodik,
A harmat hangja kellemes illatként csillan meg a szememben.
Forróság önt el a teába kortyolva,
Majd hirtelen leszakad az ég.
És elmosolyodva hunyom le a szemeim az esőillatban.
~
Megremeg a tüdő, picit kezd fázni.
Beharapott ajakkal ráncolódik a szemöldök
És ahogy egyre jobban zuhog az eső, összehúzva a takarót magamon, kuporogva nyomom a homlokom a térdemnek.
A fűszálakon kopogó esőcseppek nevetésétől sírva fakadok,
Mert érzem a lelkemen a dübörgését.
Nem tudok elbújni.
Mindig megtalálsz
És duzzadó szemekkel emelem fel a fejem a naplemente fényében.
Képes vagyok rá.
Szimbiózis.
Ha az eső nevet nem szabad sírnom.

-Várjatok meeeg!-
Lehúzom a maradék vodkanarancsot és tárt karokkal, nevetve szaladok a barátaimhoz a tömegbe.
A zene hangos, a társaság tökéletes.
Az alkohol mámorától boldogan éneklünk minden dalra, akkor is ha képtelenség tudni a szöveget.
Nem a mondanivaló a lényeg, hanem a hangzás és a ritmus
Mert van mindenkinek elég gondolata, nem kell még a dalszöveg is.
Az éjszaka közepén megdörren az ég
Ijedten kapom fel a fejem a sötétségbe merülve,
És összezuhanva, kimeredt szemekkel kezdem bámulni az eget.
~
Forog a világ,
Egyre gyorsabban veszem a levegőt.
A lelkem pánikolva kezd el sipítani, miközben eltorzult arccal remeg meg a testem.
A tömeg túl nagy,
Az italok összezavarták az elmém
És eszembe jutott, hogy holnapra egyedül maradok, mert vége a nyárnak és mindenki itthagy.
Senki nem vette észre, hogy baj van, csak az eső.
Lezúdulva terít rám hűvös takarót, hogy megnyugodva feküdjek tovább a hosszú fűben.
Mély levegő.
Hunyd le a szemed.
Ha az eső velem van, nem szabad félnem.

A monoton mindennapok keserűséggel töltenek el.
Sírni akarok.
Görcsben álló hassal bámulok ki az ablakon egész nap, azon gondolkodva, hogy mikor lesz már ennek vége?
Aztán rájövök, hogy soha.
Mert végülis minden megtörténik legalább mégegyszer.
A deja vu érzés nem hiába létezik.
Nem egyszer sírsz
Nem egyszer vagy mély ponton,
De nem is egyszer örülsz.
Sóhajtva, fejrázva hajtom le a fejem a karjaimba, hogy a halkan csepegő esőt hallgassam.
~
Megint eszembe jutott.
A hajamba túrva, pityeregve vonyítok
Úgy, hogy még a menhelyen lévő kutyák is megsajnálnak.
Nincs bennem harag, egy csöppnyi őrültség se,
Feladásra készül a szánalmas váram,
Melyet képesek vagyunk testnek és léleknek nevezni
Pedig nincs benne semmi
Üresen kongok, mert kit érdekel már mi fog történni velem...
A könnyeim letörölve nézek ki egy picit az ablakon újra,
Az idő szomorú
Az eső hangja fájdalmasan szúr a szívembe.
Vajon értem sír?
Egy apró mosolyt erőltetve magamra kinyitom az ablakot,
Kinyúlva hagyom, hogy a tenyerembe csepegjen a víz,
És nevetve emelem a kezem az arcomhoz, hogy lágy csókot hintsek a szomorú víztükörre.
Semmi baj.
Nyugodj meg.
Ne sírj eső, minden rendben lesz.

Hideg az idő.
Vacogó babák mozognak az utcákon,
Kopasz fák integetnek mosolyogva, mert fehér karácsonyunk lesz.
Az ablakra lehelek,
Szívecskét rajzolva kuncogom el magam.
A hangomból érződik a kedvesség és a szeretet, de a szemem más.
Nem ragyog úgy mint eddig.
Halott lelket tükröz, amilyet eddig még nem látott senki.
Félve kezd el hullani a hó,
Somolyogva lépek ki mezítláb az erkélyre, hogy újra leüljek egy forró teával a takaródba bújva.
~
A hóesés reszket.
Nem úgy hull ahogy szokott.
Tiszta szállingózás helyett zavarosan, remegve hullanak a hópelyhek és próbálnak közel jutni hozzám.
Érzik, hogy nem maradt sok idejük szeretni.
A teába kortyolva fintorogva remegek meg.
Kihűlt...
A földre téve visszakuporodok a székbe
Majd lehunyt szemekkel, boldogan veszem le a takarót, hogy belepjen a havazás finom, perzselő pora.
Jó itt lenni, békét érzek.
És mivel nem hagytam egyedül a havazást, ő is megnyugszik.
Ne félj eső.
És nem remeg többé,
Mert a testemre tapadva menedéket talált a fehér sírunkban.