"-Riker, eljössz velem moziba, most megy az az új film amiről nemrég beszéltem. Ha esetleg..
-Bocsi, telefonálok. -adta a választ és rám zárta az ajtót. Pár másodpercig még álltam az ajtó előtt csodálkozva. Sose csinált ilyet velem. Szomorúan vettem az irányt a másik szobába. Igaz, Rikerrel akartam megnézni, de Ross még ott van. Benyitottam a szobába, mert nem szoktunk kopogni egymás ajtaján. Benyitva szintén meglepődve láttam, hogy Ross mellett egy sötét, szinte fekete hajú lány ült.
-Sophia, nem igaz hogy nem tudsz kopogni, menj már ki.-állt fel és hangosan szinte már-már kiabálva ő is rám csapta az ajtót. Nem tudom mi van a Lynchekkel, de ez durva hogy így beszélnek velem. Vagy hogy így viselkednek. Soha eddigi itt létem alatt (ami 18 évet jelent) nem csináltak ilyet. Bementem a szobámba, ami Rydel szobája is volt. Háttal vetettem magam az ágyba és gondolataimba temetkeztem. Arra gondoltam miért történt ez. Egy hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Rydel berontott a szobába, elővett egy táskát és elkezdett bele pakolni.
-Hova mész? -kérdeztem, mire rám nézett. Olyan mintha eddig nem vett volna észre.
-Ja, csak Vaninál alszok. -mondta mosolyogva, majd újra a pakolásra összpontosított. Ma senki le sem szar. Még Ross sem foglalkozik velem. Pedig ő azért mindig mindenhol ott van ahol én. Mindig. Hiszen ő a kibaszott ikertesóm. Ráadásul azt sem tudom ki ez a bizonyos Vani. Most vagy egész nap lusta napot tartok, vagy még ott van Rocky. Megvártam míg Delly elmegy. Amikor kilépett az ajtón egy sziát sem mondott. Legszívesebben sírnék. Feltápászkodtam és kimentem az ajtón. Ross szobája előtt elhaladva nevetést hallottam. A szívem beleszakadt. Mélyet lélegezve lépdeltem tovább. Át a folyosón, és bekopogtam Rocky ajtaján. Lépteket hallottam, majd kinyílt az ajtó.
-Soph, miért kopogtál? -kérdezte, miközben beterelt a szobájába. Leültem az ágyára, és megrántottam a vállam.
-Már ketten is rám baszták az ajtót. Szóval inkább kopogok mostantól. -mondtam és újra megrántottam a vállam. Rocky egy sóhajtás közben egy széket tolt elém. -Ki ez a lány Rossnál? -kérdeztem a tényleges sírás szélén állva. Az említett az elém tolt székre ült, és rám nézett.
-Már pár hete összejárnak. - mondta halkan. Hátra dőltem Rocky ágyán és utat engedtem a könnyeimnek. Pár percig sírhattam ugyancsak csendben, amikor hirtelen felültem. Rocky a térdén támasztotta a kezét és engem vizslatott.
-Nem baj. Semmi baj. -mondtam saját magamnak nyugtatásképpen. Letöröltem a könnyeimet. Nem baj, végülis ami köztünk történt az csak nekem volt valami.
-°-
Reggel megint úgy keltem fel, hogy semmi kedvem nem volt kibújni az ágyból. Oldalra néztem, hátha látom Rydelt. De nem. Már egy hete nem itthon alszik. Haza sem jön, csak Riker járkál át hozzájuk. Mozgolódást hallottam lentről, gondoltam a többiek reggeliznek, ezért kimásztam az ágyból. Elindultam, ki és meghallottam Ross vidám hangját. Kicsi mosolyra húztam a szám. Már több mint egy hete egyik Lynch sem szól hozzám. Én se hozzájuk. Megalázva érzem magam akárhányszor rám néznek. A lépcsőről lenézve láttam ahogy Ross (utólag megtudva Courtney) szájához hajol és ad rá egy puszit, majd nevetésben törnek ki. Egy másodperc alatt már a szoba előtt voltam. Bezártam halkan hogy ne vegyenek észre, és lecsúsztam a földre ajtónak támasztott háttal és zokogva öleltem át a térdem. Nem bírom már ezt tovább. A legjobb barátaim, a testvéreim szarnak rám. Rockyn kívül senki nem szól hozzám. Mintha tettem volna valami rosszat, amiről nem tudok. Ryland most kamaszodik, ő akkor se mászik ki a gép elől ha valaki haldoklik. A Lynch szülők a gyámjaim. 9 éves korom óta lakok itt, amikor a szüleimtől elvett a gyámhivatal. Alkoholizmus. Akkor elmentem egy évre Kanadába, az egyik ismeretlen nagyszülőmhöz, de a srácok addig nem szóltak a szüleikhez amíg vissza nem hoztak, meg Stormienak is hiányoztam, így visszahoztak. De ez talán nem volt a legjobb ötlet. Visszamásztam az ágyba és betakaróztam.
Nem tudom mikor, de kipattant a szemem. Felkeltem és szétnéztem az egész házban. Sehol senki. Rocky szobája viszont résnyire nyitva volt, és hang szűrődött ki. Odasétáltam, benyitottam és láttam hogy félálomba nézi a tvt.
-Rocky, összepakolok, elviszel Tomhoz? -kérdeztem mire felkapta a fejét.
-Aha persze, mikorra menjek érted? -kérdezte és elkezdett felkelni az ágyról.
-Soha. "
Akkor abban a pillanatban döntöttem el, hogy elmegyek. Összepakoltam és Rocky elvitt. Amikor Tom háza előtt kiszálltunk, Rocky nem akart kiszállni köszönni, de rávettem. Amikor kikászálódott a kocsiból, láttam hogy könnyezett. Megöleltem sírtam, ő is és tudtuk hogy egy jó ideig biztos hogy nem fogjuk látni egymást. Azóta eltelt 5 év. 23 éves vagyok. Azóta nem sírtam. Most pedig ahogy itt ülök, és nem merem felemelni a tekintetem az asztalról. Mi a fasz? Nemrég Grammyt kaptam. Van egy tucat filmem. Körülöttem mindenki az én kéréseimet lesi. Nem fogok megalázkodni újra. Úgy döntöttem ideje visszaalázni.
-Bocsi srácok. Ez így nem jó, hogy fogalmam sem volt eddig hogy kikkel fogok dolgozni, vannak itt olyan emberek akiket kurvára nem látok szívesen magam körül. -mondtam miközben felálltam. Láttam Tomon, hogy egy kicsi kell ahhoz, hogy leüssön, egy zsákba tegyen és hazavigyen szobafogságba, de kérem szépen, én vagyok Sophia Hope Johnson, azt csinálok amit akarok, akkor és ott ahol én akarom. Nyalják csak ki a seggem és hagy lássák ezek a talpnyalók, hogy többre vittem mint ők. Most én jövök.
-Ms. Johnson. Mit tehetek a kellemetlenség elkerülése érdekében? -kérdezte a rendező alázatosan. Na őt eddig kedvelem.
-Még semmit, de ha baj lesz szépen kibaszok egy-két embert a filmemből, mint macskát szarni. -mondtam határozottan egy mosollyal az arcomon, de még mindig nem mertem rá nézni. Arra, akit az első szerelmemnek neveztem. Arra, aki elvette a szüzességem. Arra, aki a legjobb barátom volt. Arra, aki a világot jelentette nekem. Rossra.
