Ez nem Cameron hangja. Nem akartam megfordulni. Lehet részeg vagyok, de attól még tudom mi történt. Belekortyoltam a boromba és eldobtam a még égő csikket a fűre. Csak nem gyullad fel. Lassan fordultam meg. De nem néztem rá arra az emberre aki előttem állt. Valahogy éreztem hogy Ross az. Ráadásul a fekete tornacipő fűzőjéhez egy nyitó fülecske volt hozzáfűzve, ami a sörösdobozon van rajta. Elindultam be, úgy hogy hozzá se szóltam. Amikor a kezem a kilincshez ért volna, hátulról egy kéz fűzte át a csuklóm, és visszább húzott.
-Nem hiszem el, hogy idejössz. Takarodj innen. -ordítottam vele. Rá néztem. Ross, jól sejtettem. -Semmi szükségem rád, meg a kibaszott családodra. Csak takarodj vissza oda ahonnan jöttél. -kiáltottam még jobban. Fájdalmasan nézett a szemembe. Újra megpróbáltam bemenni, de most már határozottabban húzott vissza. Elrángattam a kezem a kezéből és idegességemben hozzá akartam vágni a nehéz whiskys poharam (abból szoktam a bort inni) de mellé találtam ezért a teraszajtónak dobtam. Ami kurva hangosan össze is tört, a pohárral együtt. Hallottam hogy bentről felsikítottak. Forrtam a dühtől, hogy nem Rosst találtam el. Minek jött ide? Részeg vagyok és nem beszámítható, és ezt ki is fogom használni. Gondolkodás nélkül rohantam Rossnak, aki a hirtelen ütközéstől elvesztette az egyensúlyát, és átlendült a kitört ajtón, de mivel én részeg vagyok, attól hogy meglöktem, én is elvesztettem az egyensúlyom és utána estem. A többi minden túl gyorsan történt. Kiáltozások, visítások és telefonhívás. Perceken belül már a mentő autóban ültünk, és ragaszgattak vissza minket eredeti formánkba. Nekem csak az alkaromon egy két szilánkot húztak ki, meg beleakadtam az ajtóban maradt üvegbe és a mellkasom egy egész szép darab bőr fityegett, azt összevarrták. Rossnak viszont vissza kellett varrni két helyen is a bőrt. A bal alkarján és az oldalán. Ráadásul egy pici heg az arcán is lesz, a tökéletes orra mellett. Belém nyomtak egy infúziót és amíg összevarrtak, addig józanodásra lettem ítélve.
Nem is olyan soká, már befejezték a varrogatást és kiengedtek. Segítségre szorultam abban hogy teljesen normálisan, törés nélkül ki tudjak szállni az autóból. Aztán a mentős rábízott Cameronra. Cam felkapott az ölébe és úgy vitt be a házba, ott fel a lépcsőn és fektetett le az ágyára. Ebből nem sok mindent érzékeltem, ugyanis hulla fáradt voltam és részeg. Azt viszont tudtam hogy aludnom kell.
~°~
Nem tudom hány óra volt amikor felkeltem, de azt tudtam hogy hánynom kell. Hirtelen ugrottam fel az ágyból és a folyosó végéig futottam, elég hangosan felcsaptam a vécé ülőkét és azonnal vissza is kacsintott a tegnapi alkohol és az a pár falat amit ettem. Fáradt voltam és nem emlékszek sok mindenre a tegnapból. Annyi az utolsó emlékem, igaz az is homályos, hogy talán találkoztam éjszaka Rossal, de ez már szerintem csak az álmom volt. Nekidobtam a hátam a mosógépnek, és mélyeket lélegeztem, miközben próbáltam visszatartani a másik adag hányást. Ezek mellett gyötört a fejfájás, és szédültem is. Tegnap kicsit túlzásba vittem a piát. Pedig ritka amikor ennyit iszok. Általában megállok a becsiccsentett állapotban, de most "csak azért is" elven ittam. Hiába minden próbálkozásnak, kijött a másik adag is. Nem éppen a legcsendesebben hánytam, és a legkulturáltabban de ezt máshogy nem lehet. Percekkel később egy poharat láttam a szemem előtt. Gina leült mellém és simogatta a hátam, miközben egy újabb adag jött. Feltápászkodtam és fogat mostam, majd megittam a lötyit amit hozott. Vízbe kevert hányingerre való cseppek és citromlé. Bementem Cam szobájába és visszafeküdtem, de nem tudtam sokáig nyugodtan feküdni, mert fájt a hasam. Éhes vagyok, és mondta Gina hogy csinál nekem pirítóst ha szólok neki. Kinyitottam az ajtót és lassan közlekedtem. Elindultam a lépcsőn, de éreztem hogy nem igazán fogok tudni lemenni, mert még érzem az alkohol kevés hatását, és egy pici erőm sincs. Ráadásul minden forog velem. Leültem a lépcső elé.
-Valaki kapjon fel és vigyen le, nem tudok lemenni srácok. -mondtam hol halkan, hol hangosan. Két perccel később egy ismeretlen srác állt előttem. Óvatosan emeltem rá, a tekintetem. Ross. Észrevétlenül próbáltam arrébb húzódni. Újra annak a kislánynak éreztem magam, amikor elsőnek láttam egy év után. 10 évesen. Boldog voltam és örültem neki. De most pont az ellenkezőjét éreztem. Mint akkor amikor elhaladtunk a lépcsőnél tegnap. Ahogy ott állt, egyszerűen megesett rajta a szívem. Ahogy nézett engem és nem mozdult. De mégsem tudtam egy szót se kinyögni. Csak egy percre akartam elfelejteni a múltat, és azt mondani neki hülye voltál és pici darabokra törted a szívem, de nem baj, csak ölelj át és soha többet ne engedj el.
Hirtelen megszakítottam a szemkontaktusunkat. Felálltam, amennyire az erőm engedte, és megálltam. Felemeltem a fejem, mert ha lehajtom akkor pont rá nézek.
-Menj el. -suttogtam és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem akartam hogy elmenjen. Azt akartam hogy próbáljon meggyőzni arról, hogy hagy maradjon. Hagy öleljen át, és arról, hogy soha többet nem fog ez előfordulni. Csak győzzön meg ezekről.
-Nézz rám. -mondta egy picit hangosabban, mint ahogy én mondtam azt neki, hogy menjen el. Szinte mindketten suttogtunk. Talán ezért volt annyira szívszorító ugyanakkor csodálatos pillanat. Nem akartam hallani a hangját. Azt a hangot, ami a fülembe suttogott azon az estén. De mégsem ugyan az a hang volt. Ez egy megtört, szomorú kissrác hangja volt. Ami még jobban összetört engem, de őt akkor nem érdekelte engem hogy bánt meg, ugyanúgy azt a fekete hajú lányt csókolta. Engem elfelejtve. Makacsságomat félretéve rá néztem. Muszáj volt látnom. Ahogy rá emeltem a tekintetem, azonnal megbántam. A szeme megtelt könnyel, ami egy pislogás miatt kicsordult. Egyre több és több könnycsepp folyt le az arcán. Sírt. Egy másodperc múlva reflex szerűen töröltem le az én könnycseppjeimet. Sírtam. Szép látvány lehetett. Két 23 éves némán sír, az egyik a lépcső tetején ülve, a másik a lépcső alján állva. Megtartva a távolságot. Nem tudom mit kellene mondjak. Fáj így látni, fáj ez az egész. Szívesebben lennék vele. Mindennél jobban akartam őt, de ez nem így megy. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ő 3 éven keresztül együtt volt azzal a nővel. Sokszor lefeküdtek valószínűleg. Hányszor mondhatta neki hogy szereti? Ezektől a gondolatoktól ideges lettem. Se perc alatt pánik tört rám.
-Menj el. -mondtam határozottan, és elindultam le a lépcsőn. Semmi erőm nem volt. Ez már nem a másnaposság. Ez valami más. Fájt a szívem, szúrt a mellkasom, szédültem. Egyre szaporábban vettem a levegőt. Fáj.
-Fáj. -kiáltottam és ezt ismételgetve motyogtam, miközben egyre lassabban, kapaszkodva másztam le a lépcsőn segítséget keresve. Rossra néztem, aki mindent félretéve felém nyúlt. Sikítva akartam megelőzni az érintését, de a lábam feladta. Ahogy a kezem elengedte a korlátot, úgy estem Ross ölébe és nyelt el a sötétség.
