Amikor kinyitottam a szemem, még mindig világos volt. Ross mellettem lassan szuszogott. Felültem, és tudatosultak bennem a nem is rég történt dolgok. Kezembe temettem az arcom. Ajánlom ennek a gyereknek, hogy még egyszer le ne merjen lépni, vagy bármilyen másik nőt találni, mert letépem a pöcsét, és a seggébe dugom.
A lehető legnagyobb csendben próbáltam meg kimászni mellőle, és felvenni a rövidnadrágom. Amikor ezekkel megvoltam, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodtam. Azt kinyitottam, és kiléptem rajta, majd bezártam magam mögött. A szoba ajtaja előtt állva, kiengedtem a bent tartott levegőmet. Elindultam le a lépcsőn. Tináéknak hírét hamvát nem láttam. Még nem jöttek vissza valószínűleg. Ügyes megállapítás Soph. Az asztalra tett kávékat, kiborítottam a mosogatócsapba, majd úgy döntöttem beindítotok egy másik adagot. Bedobtam a kapszulát, és vártam. Amikor a poharam megtelt a reggeleimet megmentő folyadékkal, mosolyogva vettem el a poharat. Telefonommal a kezembe lépdeltem ki a teraszra. Délután 1 van. Estig még megválthatom a teljes világot. Leültem a fotelekbe, elővettem egy cigit, meggyújtottam ( a kávéhoz mindig cigizek) és elkezdtem böngészni az instám.
Egy idő után hallottam, ahogy kinyílik a teraszajtó, és valaki kilép rajta.
-Gyerek. Mesélj csak. -szólalt meg. Oldalra néztem, hogy lássam Tomot. Kérdő tekintettel meredtem rá. -Ross. -tette hozzá, majd leült velem szembe.
-Nem tudok mit mondani. -válaszoltam gyorsan. Felhúzott szemöldökkel nézett rám. Nevetve fordultam oldalra. -Csak hagyom hagy történjenek a dolgok. -mondtam.
-Ne legyél megint a padlón. Nem vállalok be még egyszer egy olyat. -utalt az évekkel ezelőtt történt dolgokra. Igaz, nem volt kedvem semmihez. Napokat aludtam át, hetekig ki se mozdultam a házból. Rengeteget sírtam, és tehetetlennek éreztem magam. Ők pedig ezt nagyon jól tudták. Ők próbáltak segíteni, de igazából csak magamon tudtam segíteni. Egyik nap, elhatároztam, hogy befejezem a magam sajnálását, és talpra állok. Tomék mindenben segítettek nekem, türelmesek voltak. Pedig nem lettek volna kötelesek ezt tenni. Tom csak a menedzserem. Neki el kell intézni a fellépéseket, a filmszerepeket, az interjúkat. És esetleg néha támogatni a lelkemet, azzal hogy felkeres nekem egy tökéletes pszichológust. De ő nem ezt teszi. Ő az apám helyett apám. Vigyázz rám, meghallgat, és megkérdezi hogy én mit akarok. Nem pedig kész tények elé állít, hogy márpedig ez lesz. Ahogy sokan mások csinálják. Nagyon hálás lehetek nekik. Tinának is, aki az anyám szerepét képviseli. Sok csajos dolgot csinálunk. Eljárunk kajálni, vásárolni, minden kínos dolgot megbeszélhetek vele. Egyszóval ők olyanok nekem mint a soha nem volt szüleim. Akik pedig ténylegesen neveltek gyerekkoromba, gondolok itt Storimekra, ők egy ideje nincsennek velem. De most azon dolgozok, hogy szépen lassan, tényleg lassan, de beépítsem az életembe őket. Ha Rossal mindent tisztáztunk, jöhetnek a többiek is. De a fő tényező most Ross. Azt, hogy mi ez köztünk nem tudom megmondani. De nem is szeretném tudni. Még elég annyi, hogy most itt van. Majd talán később megkérdezem, hogy mi hogy van, de még nem most. Ahhoz, pedig hogy ezt meg tudjam kérdezni tőle, nekem idő kell. A forgatás (most hogy máshogy állok Rosshoz) kapóra is jön ebben. Talán jó dolog fog kisülni az egészből.
Gondolatomból, az újra nyíló teraszajtó zökkentett ki. Ross lépett ki egy bögrével a kezében. Tom mosolyogva felállt, mondott pár szót Lynchnek, majd bement. Az említett szöszi leült mellém, letette az asztalra a bögrét, és rám nézett. Kérdő tekintetem megint az arcomra szökött.
-Szép jó reggelt Soph. -nevetett rám. Hatalmas mosollyal az arcomon löktem meg a vállát. -Mikor megyünk szülni? -kérdezte huncut mosollyal az arcán.
-Sierrához? Majd ha Cam hív. -válaszoltam.
-Nem ők. Mi. -kutatta a tekintetem. Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Nem tudtam pontosan mire gondol, de volt egy sejtésem. Én viszont ettől nem féltem.
