Bo(y)ss bitch /Yoonmin ff/

♕2. Fᴇᴊᴇᴢᴇᴛ♕

'𝙄 𝙨𝙪𝙧𝙫𝙞𝙫𝙚𝙙 𝙗𝙚𝙘𝙖𝙪𝙨𝙚 𝙩𝙝𝙚 𝙛𝙞𝙧𝙚 𝙞𝙣𝙨𝙞𝙙𝙚 𝙢𝙚 𝙗𝙪𝙧𝙣𝙚𝙙 𝙗𝙧𝙞𝙜𝙝𝙩𝙚𝙧 𝙩𝙝𝙖𝙣 𝙩𝙝𝙚 𝙛𝙞𝙧𝙚 𝙖𝙧𝙤𝙪𝙣𝙙 𝙢𝙚.'

——————————————————

     Jimin gondolkozva meredt telefonjára, ami valahogy érthető is. Évek óta nem beszélt édesanyjával, azonban most éppen erre készült vetemedni. A fél háza szanaszéjjel állt, ahogy az esze is abban a pillanatban, amikor rájött, hiába keresi milliókat érő szövetkabátját, azt valószínűleg költözésekor a szülei házában hagyta Busanban. Nem is értette, hogy lehetséges, hogy ilyen régen használta már a féltve őrzött kabátot, és fel sem tűnt neki, hogy az nincs nála. Hiszen a költözését követően is ugyanúgy volt tél minden évben, mégis elfelejtkezett a ruhadarabról. Mondjuk megeshet, hogy a tudatalattija elfelejtette vele, nehogy esetleg vissza kelljen mennie a szüleihez...
     Természetesen nem arról volt szó, hogy Jimin szülei olyan borzalmas emberek lettek volna. Sőt, valójában a fiú leginkább azért nem szeretett volna velük soha többé találkozni, mert önmagát hibáztatta, amiért tönkrement a kapcsolata a szüleivel. Hiszen nagyon jól tudta, hogy ő rontott el mindent még gimnazista korában.

     Végül erőt véve magán vette kezébe az előtte heverő telefont, majd a névjegyzékben keresgélve kattintott az „anya" nevű kis ikonra.

     Talán furcsa lehet, hogy ilyen fontos volt Jiminnek egy egyszerű szövetkabát, azonban a kabátnak ennél sokkal fontosabb üzenete volt a férfi számára. Jungkooktól kapta azt, a legjobb barátjától. A fiú persze nem volt mindig is a barátja, sőt valójában Jimin első kuncsaftjának volt mondható, azonban onnantól kezdve, hogy megtörtént köztük az első aktus, szép lassan egymás bizalmába kerülve egészen jó, majd legjobb barátokká váltak. Egy idő után megbíztak egymásban, és mindketten egyre több mindent osztottak meg a másikkal saját magukkal kapcsolatban. Megismerték egymás valódi személyiségét, és rájöttek, hogy ez nem véletlen és a Sors őket valószínűleg többnek teremtette egymás számára, mint csupán 'szexpajtások'.

     Az őszintét megvallva, Jimin sokáig szerelmes is volt a másik fiúba, azonban úgy gondolta, egyre jobban beinduló munkája mellett esélye sincs kapcsolatot kiépíteni bárkivel is, így egy idő után érzései feledésbe is merültek.

     A telefon sokáig kicsengett, mire Jimin édesanyja fogadta fia hívását, de végül mégis megszólalt az a kellemes hang a vonal végén, ami titokban úgy hiányzott a fiúnak.
     -Szia, kincsem! Valami baj van? – kérdezte azonnal az édesanya. Még annyi év után is képes volt a „kincsének" szólítani fiát, annak ellenére, hogy igazán régóta nem beszéltek már egymással. És aggódott. Más szülő hamarabb nyomta volna ki a hívást, minthogy rákérdezzen arra, van-e esetleg valami baja a rég nem látott gyermekének.

     Jimin elszégyellte magát, ahogy eszébe jutott, hogy szüleit már a költözése óta esze ágában sem volt megkeresni. Amikor pedig belegondolt, hogy most, évekkel később is csupán egy kabát miatt hívta fel édesanyját, úgy érezte, képtelen megszólalni. Hiszen mennyire fájna édesanyjának, ha megkérdezné, nem látta-e azt a szerencsétlen kabátot, amit évekkel ezelőtt kapott a barátjától, ahelyett, hogy a nő hogyléte felől érdeklődne...

     -Sz-Szia! Nem, nincs semmi baj – szólalt meg végre a fiatal fiú is, de nem tudta, hogyan folytathatná. Igazán sok erőt kellett összegyűjtenie ahhoz, hogy kimondja, valójában a kabátját keresi, nem az anyját. – Igazából nem találok valamit és azon gondolkoztam, nem lehet-e, hogy esetleg nálatok hagytam a költözéskor – mondta ki végül, mire a vonal másik végén egy csalódott „ó" volt a reakció.
     -Nem tudom, néhány cuccodat itt hagytad, én pedig nem tettem el őket sehová. Minden úgy van, ahogy te elrendezted, ha gondolod, valamikor eljöhetsz és átnézheted a dolgokat – mondta, mire Jimin szíve nagyot dobbant. Jólesett neki, hogy a szülei, várva rá, továbbra is úgy hagyták a cuccait, ahogy azt ő szerette volna annak idején.
     -Oké, ömm... holnap mikor érsz haza? Már nincs meg a kulcsom – kérdezte a fiú halkan, kissé szégyenkezve, és tudta, hogy ezen édesanyja elmosolyodott. Nem lepte meg, hogy fia már megint elhagyott valamit.

     Jimin mindig is könnyen elhányta a dolgait. Állandóan a szüleinek kellett figyelnie arra, hogy minden fontos dolog nála legyen, még gimnazista korában is. A fiú tipikusan az az ember volt, aki még saját magát is képes volt elhagyni... Szó szerint.

     -Holnap csak kettőig dolgozok, utána végig otthon leszek – válaszolta a nő.
     -Rendben, akkor szerintem kettő körül már ott leszek – mondta azonnal Jimin. Nem szeretett volna összefutni az édesapjával, hiszen úgy gondolta, abból semmi jó nem sülhetne ki.
     -Biztosan olyan hamar akarsz jönni? Apád is szívesen látna téged, ebben biztos vagyok, emellett hosszú az út Busanba, nem biztos, hogy jó ötlet dél körül elindulni, nem tudsz ebédelni – okította az anyja, amin Jimin kénytelen volt elmosolyodni.
     -Ne aggódj, általában maximum napi kétszer eszek, nem lesz baj. Apa pedig nem hiszem, hogy szívesen találkozna velem. Tudod, hogy főként miatta költöztem el. Ha meglát abban a házban, teljesen ki fog kelni magából – szomorodott el a fiú, azonban meg tudta állni, hogy ne sírjon. Úgy volt vele, éjjel úgyis túlgondol mindent és álomba sírja majd magát, nem volt kedve a délutánját is azzal tölteni, hogy önmagát sajnálja, Jungkookot pedig főleg nem akarta már megint azzal zaklatni, hogy mennyire de mennyire ki van készülve lelkileg, hiszen úgy gondolta, mindenkinek megvan a maga baja, nem lenne túl kedves dolog a saját problémáival zavarnia a barátját.
     -Hiányzol neki, hidd el! – biztatta az anyja, Jimin pedig majdnem kimondta érzéseit e szavakat hallva: De én annyira félek. Végül mégsem tette meg. Nem volt elég magabiztos hozzá. Nem akarta, hogy mások gyengének lássák őt. Ezért is tűnt mások szemében mindig olyan undorítóan beképzeltnek, annak ellenére, hogy nem volt nevezhető annak. Sajnos elég fiatalon rájött, hogy a világ nem úgy működik, hogy az ember nyugodtan kimondhassa fájdalmait. Meg kell játszaniuk magukat, azt kell mutatniuk, erősek és még a föld alól is képesek mosolyogva összeszedni magukat. Majd ha hazaérnek este, kisírhatják a lelkünket, addig minden legyen szép és jó, akkor is, ha közel sem az. Hiszen a férfiak nem sírnak, nem igaz?

     -Jimin, itt vagy még? – kérdezte az édesanya, mire a fiú ugrott egy aprót ijedtében.
     -Persze, csak... kissé elgondolkoztam – felelte, majd egy kis szünet után ismételten megszólalt. – Akkor holnap kettő körül ott leszek. Nem kell készülnöd semmivel, nem maradok sokáig – tette hozzá gyorsan.
     -Tudod, hogy úgyis sütök neked süteményt – mondta a nő, Jimin pedig hallotta hangján, hogy mosolyog. Már majdnem kimondta, hogy nem eszik süteményeket, ezzel is vigyázva alakjára, végül azonban úgy döntött, nem szeretné lelombozni édesanyját, aki azonnal izgatottá vált a holnapra várva.

     Jimin a lelke mélyén őszintén várta a másnapot. Szerette volna látni édesanyját, szeretett volna beszélgetni vele annyi év után először úgy, mint ahogy egy anyával szokás, de tudta, hogy ez nem lehetséges. Előre számított rá, hogy ha édesanyja nem is, de édesapja biztosan felhozná a munkájára a szót, melyből azonnal veszekedés lenne. Hiszen melyik az a szülő, aki támogatja azt, hogy a fiából kurva legyen? Valószínűleg egyik sem.

     -Akkor én megyek is, szia, anya! Holnap találkozunk! – köszönt el Jimin hirtelen, majd miután édesanyja is elbúcsúzott tőle, letette a telefont és keserves zokogásba kezdett.

Halihali mindenkinek!^^
Tudom, elég sok idő eltelt a két rész között, de elég elfoglalt voltam mostanában, sajnálom:(
Próbálom mihamarabb hozni a harmadik részt is^^
További szép napot és csodálatos adventet kívánok mindenkinek! ❄️❤️

2021년12월10일 오후 8:15