Bo(y)ss bitch /Yoonmin ff/

♕5. Fᴇᴊᴇᴢᴇᴛ♕

'𝙎𝙤𝙢𝙚𝙩𝙞𝙢𝙚𝙨 𝙢𝙚𝙢𝙤𝙧𝙞𝙚𝙨 𝙨𝙣𝙚𝙖𝙠 𝙤𝙪𝙩 𝙤𝙛 𝙢𝙮 𝙚𝙮𝙚𝙨 𝙖𝙣𝙙 𝙧𝙤𝙡𝙡 𝙙𝙤𝙬𝙣 𝙢𝙮 𝙘𝙝𝙚𝙚𝙠𝙨.'

————————————————————

Amikor Jimin felébredt, az ágyában találta magát. A régi, tinédzserkori ágyában. Lassan nyitogatni kezdte szemeit, mígnem meglátta az ágya mellett térdelő édesanyját, aki ijedten, aggodalmaskodó tekintettel nézett fiára. Ettől egy kisebb déjà vû érzés fogta el a fiút.

-Jobban vagy, Jiminie? – kérdezte a nő, miközben kicsavarta egy tálba a vizes rongyot, amit a kezében tartott. Jimin azonnal tudta, édesanyja aggódva gondoskodott róla, míg ő nem volt eszméleténél. Lefektette az ágyába és vizes ruhát hozott, mellyel addig törölgette arcát és nyakát, míg ő fel nem ébredt. Erre a gondolatra azonnal szétáradt egy bizonyos melegség a testében. Igazán jólesett neki, hogy annyi év fájdalom után – amit történetesen ő okozott neki – képes volt még gondoskodni róla, amikor nem érezte jól magát.

-Jimin? Tudatodnál vagy? – kérdezte a nő aggódva, amikor fia sok idő után sem válaszolt neki. Túlságosan is elterelték figyelmét az édesanyja felé irányuló gondolatai.
-I-Igen, hallak, csak... elgondolkoztam – mondta a fiú, kizökkenve gondolatai tengeréből. Utolsó szavánál kissé lesütötte gyönyörű szemeit. Továbbra is furcsán, talán szégyenkezve érezte magát, amikor édesanyjával beszélgetett.
-Jobban vagy? – kérdezte tőle az asszony, miközben fia haját kezdte simogatni. Ez a fajta érintés pedig olyan jól esett Jiminnek, hogy lehunyt szemekkel élvezte azt. Igazán hiányzott már neki, hogy törődjenek vele az emberek. Általában mindenki csak elhívta magához, megdugta és mehetett is útjára. Senki sem foglalkozott sem az érzéseivel, sem a problémáival. Talán csak Jungkook, de őt nem szerette ilyenekkel terhelni, így csupán nagy ritkán ment át a fiúhoz néhány órára, hogy sírjon a vállán, amikor már teljesen kikészült lelkileg. Egészen addig csak tűrt és tűrt...

Az pedig, hogy valaki főzzön-süssön neki, megölelje, simogassa őt, segítsen neki, beszélgessen vele, főleg igazán ritka volt. Az érintéseket persze megkapta, de soha nem szeretetből. Csupán a szexuális vágyaktól túltengő férfiak és nők simogatták meg néha haját, főztek neki ételt egy átszeretkezett éjszaka után és hasonlók. Persze Jungkook, mint a legjobb barátja, szeretetből is megölelte, megsimogatta vagy esetleg meg is csókolta őt, de ez is csak olyankor történhetett meg, amikor Jiminnek már nagyon szüksége volt valakire, aki ilyeneket tesz vele. Olyankor napokat is képes volt Jungkooknál tölteni és senki mással nem foglalkozni, hogy a fiú feltöltse őt érzelmileg. Az édesanyja érintését azonban nem pótolhatta senki. Az anyai szeretet ugyanis pótolhatatlan.

-Igen – válaszolt halkan az imént feltett kérdésre, majd kinyitotta szemeit és anyja szemeibe nézett. – Bárcsak itt aludhatnék ma. Annyira hiányzol – suttogta. Maga sem tudta, miért mondta ki ezt, hiszen mindig is szerette elrejteni érzéseit mások elől. Egyszerűen csak aznap úgy érezte, minden túl sok és nem bírja tovább. Csak csendben akart feküdni édesanyja karjaiban és elszenderedni, mint anno kisgyerekként. Bárcsak megtehette volna...
-Nekem is hiányzol, kincsem – mosolyodott el szomorúan az édesanyja. – Hamarosan talán újra egy család lehetünk – biztatta, bár ezzel talán csak magát próbálta nyugtatgatni.
     -Nem hiszem, hogy annak el fog jönni az ideje – rázta meg fejét a fiú, miközben szemeiből akaratlanul is megindultak régóta visszatartott könnyei. – Apa hol van? – kérdezte, terelve a témát érzéseiről, miközben durván letörölte a könnycseppeket arcáról. Valójában nagyon is érzelmes fiú a mi Jiminünk, csupán próbált mást mutatni a külvilág felé. Nem tenne jót nevének, ha szajha lététe csak sírdogálna, mint egy kislány.
     -Bement a szobájába, azt mondta, csak akkor jön ki, ha hazamentél – mondta ki az anyja nehézkesen. Persze Jimin tudta, hogy az apja közel sem így fogalmazhatott, amikor belépett a saját szobája ajtaján. – Azt is hozzátette, hogy megvárja, hogy jobban legyél, így nem kell kapkodva negyed óra alatt megkeresned azt a kabátot és elhagynod a házat. Egyébként is letelt már a negyed óra azóta – egészítette ki mondandóját az édesanya, utolsó mondatakor pedig kissé el is mosolyodott.
     -Akkor pihenhetek még egy kicsit? - kérdezett rá a fiú, mire édesanyja csak mosolyogva bólintott.

     Jimin ismét lehunyta szemeit és csak az érintésre koncentrált, melyet anyja keze nyújtott, amivel hol a haját rendezgette, hol pedig arcát simogatta. Nem tervezett elaludni, remélte is, hogy nem történik ez meg, hiszen édesapja biztosan mérges lett volna rá, ha ott marad éjszakára. Csupán lehunyt szemekkel álmodozott. Elképzelte, milyen lenne, ha ő egy átlagos 21 éves férfiként tengetné mindennapjait.
     Az édesanyja bizonyára nem az ágyában fekve simogatná őt, csupán azért, mert nemrégiben elvesztette az eszméletét. Hanem mondjuk lent a nappaliban, a kanapén ülve. Jimin a nő ölébe hajtaná fejét és együtt nevetnének egy béna romantikus vígjátékon, miközben idióta, egészségtelen nassolni valókkal telítenék gyomrukat. Jiminnek teljesen átlagos külseje lenne sötét hajjal, busaniakra jellemző bőrszínnel és talán még egy kicsit duci is lenne, akárcsak kisgyerekként. De nem is vigyázna az alakjára, hiszen valószínűleg egy unalmas egyetemi szakon tengetné mindennapjait, ahol egyetlen szép nő vagy helyes férfi sincs, mindenki teljesen átlagos, vagy aki nem az, inkább nevezhető bunkó taplónak, mint olyan embernek, aki el tudná nyerni a fiú szívét.

     Egy fárasztó nap után persze nem menne még vissza a kollégiumba, péntekenként pedig nem mindig járna haza a szüleihez. Néha inkább elmenne a barátaival egy bárba, ahol elverik azt a kevés pénzt is, amit megszereztek diákmunkával és kaptak a szüleiktől. Kibeszélnék a fél egyetemet, nevetnének a szakításokon, és valószínűleg megnéznének néhány jó nőt az Instagrammon, akiket szívesen felszednének. Igen. Valószínűleg ilyen lenne az élete, ha átlagosan töltötte volna a mindennapjait gimnazistaként és nem pattogott volna, hogy innen is onnan is pénzt kaparjon össze. Bárcsak legalább néhány napra átlagos lehetne... És boldog.

     -Hé, Jimin, ne sírj! – hallotta édesanyja lágy hangját, és csupán ekkor vette észre, hogy elsírta magát. Amint pedig anyja visszarántotta őt a valóságba, halk zokogás tört fel belőle, mely szép lassan elmulasztotta a mellkasában keletkezett szorító érzést és feje furcsa zsibbadását. Jólesett neki, hogy kiadhatta magából fájdalmát.

     Édesanyja felállt a fiú ágya mellől és a bútordarab szélére ülve húzta magához fiát egy ölelésre. Jimin persze azonnal úgy kezdett kapaszkodni anyjába, mint egy gyermek, amikor nem akar bemenni az óvodába, mert tudja, hiányozni fog neki a családja, akiket legközelebb csak este láthat majd.

     Úgy is érezte magát, mint egy óvodás. Nem akarta elengedni a nőt, ragaszkodva markolgatta felsőjét, arcát pedig vállába fúrta, hogy ott zokoghasson tovább. Azt érezte, egyszerűen csak besokallt. Ki kellett adnia magából azt a felgyülemlett fájdalmat, ami keletkezett benne az elmúlt évek alatt. Akkor, ott legszívesebben örökre édesanyja karjaiban maradt volna. Kizárva az életét, a pénzt, Jungkookot, az apját, a fura alakokat, akiket az ügyfeleinek mondhatott... mindent. Csak ő akart lenni és az édesanyja.

     Abban a pillanatban realizálta, hogy valójában közel sem a kabát érdekelte őt annyira. Az az idióta ruhadarab csupán csak elvezette őt a telefonhívásig, majd egészen a szülei házáig, hogy ott lehessen néhány órát, kisírhassa magát anyja vállán és úgy érezze, abban a rövid időben megvan az, ami hiányzik az életéből.

     Rádöbbent ugyanis, hogy ami a legjobban hiányzik neki, amitől a világon a legjobban szenved, az a családja.

Sziasztok!
Először is bocsánatot kérek mindenkitől, hogy maradt még ez a depresszív hangulat a sztoriban:( Elég hosszan tudom bevezetni a dolgokat a könyvbe, hiszen nagyon fontos üzenetei vannak és olyan témát dolgoz fel, amit nem csaphatok össze. Remélem, azért elnyerte ez a fejezet is a tetszéseteket valamennyire</3

Hamarosan belevágunk már a közepébe, ígérem, viszont fontosnak találom részletesen elmesélni Jimin múltját és az érzéseit. Próbálom átadni a történet hangulatát és az érzéseket benne, remélem, ez sikerül is minden egyes rész alkalmával.

További szép napokat, hamarosan
jövök a következő fejezettel <33

2022년1월29일 오후 3:49