Bo(y)ss bitch /Yoonmin ff/

♕3. Fᴇᴊᴇᴢᴇᴛ♕

'𝙄 𝙖𝙘𝙩 𝙡𝙞𝙠𝙚 𝙄 𝙙𝙤𝙣'𝙩 𝙘𝙖𝙧𝙚 𝙗𝙪𝙩 𝙙𝙚𝙚𝙥 𝙙𝙤𝙬𝙣 𝙄 𝙨𝙬𝙚𝙖𝙧 𝙞𝙩 𝙠𝙞𝙡𝙡𝙨 𝙢𝙚.'

————————————————————

Másnap Jimin kelletlenül szállt fel a Busan felé induló buszra. Őszintén tartott a szüleivel – főként az édesapjával – való találkozástól. Persze sokan kérdezhetnék, mégis miért kezdett bele ebbe az életmódba, ha később szégyenkezve áll a szülei elé, akikkel évekig találkozni sem mert. Az igazság pedig az, hogy azért, mert a fiú sokáig úgy gondolta, a pénz jelentené számára a boldogságot.

Bár a legtöbb ember azt hangoztatja, a pénz nem boldogít, valójában mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mindez hazugság. Pénz nélkül nem tudsz magadnak és másoknak sem venni semmit, nem tudsz elmenni egyetemre, az emberek lenéznek és még kapcsolataid sem igazán lesznek. Ez a világ szomorú igazsága, akármennyire is borzalmasan hangzik.
Jimint sem az érdekelte, hogy kőgazdag lehessen. Sőt, valójában még csak nem is egy önközpontú emberről beszélünk.

15 éves volt, amikor rádöbbent sok mindenre a világunkkal kapcsolatban. Arra, hogy az emberekben mennyi gyűlölet van, arra, hogy mások fájdalma okoz nekik örömöt és természetesen arra is, hogy sokak boldogsága csupán hazugság. Az élet egy színdarab, amiben mindenkinek a legtökéletesebbként kell előadnia önmagát és mosolyogva kell azt mondania, az élet szép. Csakhogy hiába játszuk el a boldogságot, ha életünk valójában olyan keserű, akár a citrom héja, valójában nem leszünk olyan boldogok, mint amilyennek mutatjuk magunkat.

Ezekkel a gondolatokkal ült tehát a gimnazista fiú egy sikátor legvégében, miközben állán apró csíkokban folydogált a vér, majd lecseppent szakadt ingjére, ezzel egyre nagyobbá és nagyobbá téve a vörösödő foltot. Talán ekkor változott meg benne valami. Amint végignézte, ahogy a gazdag ficsúrok hátat fordítanak neki és nemes egyszerűséggel ott hagyják őt. És mégis miért? Mert nem akarta nekik odaadni azt a pénzét, ami elegendő lett volna a napi két étkezéséhez. Mennyivel egyszerűbb életük van – gondolta, majd remegő kezére nézett, melyen egy mély vágás húzódott. Azzal védte a pénzét. Pedig valójában nem is ételt vett volna aznap, hanem egy aprócska ajándékot édesanyja születésnapjára. Olyan szomorú lesz, ha nem kap semmit – jutott eszébe a gondolat, miközben egy könnycsepp csordult végig arcán. Majd mégegy. És mégegy.

-Jól vagy? – állt meg előtte valaki, mire ő azonnal arca elé kapta kezeit és összébb húzta magát ijedtében.
-K-Kérlek, ne bánts! Nincs több pénz nálam, esküszöm, csak hadd menjek haza! – zokogta, azonban a következő pillanatban érezte, ahogy az ember leguggol elé és arca elől óvatosan elhúzza egyik kezét.
-Ne félj, nem akarlak bántani, csak segíteni szeretnék – mondta aggodalmasan, mire Jimin ráemelte tekintetét. Egy szép arcú fiú guggolt vele szemben, és ijedten nézett a szétvert, véres, szegény fiúra.
-Miért akarsz nekem segíteni? – kérdezte Jimin, mire a másik halványan elmosolyodott.
-Mert aggódok érted. Elég csúnyán megvertek téged – jegyezte meg, mire Jimin ismét lehajtotta a fejét. Kellemetlenül érezte magát, amiért a tökéletes arcú fiatal az ő undorító, szétvert képét nézi. – Felhívom a szüleimet, hogy jöjjenek el értem, hazaviszlek magammal, adok tiszta ruhát és bekötöm a sebeidet, rendben? – ismertette, valószínűleg azért, hogy Jimin ne féljen tőle annyira. Ő viszont nem válaszolt, csak hallgatta, ahogy a fiatal fiú teljesíti azt, amit az imént mondott.