Bo(y)ss bitch /Yoonmin ff/

♕ 13. Fᴇᴊᴇᴢᴇᴛ♕

'I acted like it wasn't a big deal
when really it was breaking my heart.'

———————————————————

Park Jimin másnap hazamehetett a kórházból. Yoongi persze az összeszólalkozásuk után egyszer sem nézett felé, amin ő nem is igazán csodálkozott. Viszont valahogy nem is sajnálta annyira ezt. Sőt, erőteljesen remélte, többször nem is látja majd a férfit. Hiszen csak akadályozná őt a munkájában, ami számára teljes mértékben előnytelen lenne, nem igaz?
     Persze nem mintha nem tudott volna a férfi elhelyezkedni máshol, egyszerűen csak túl kényelmes volt neki ez a típusú munka ahhoz, hogy hagyja, ahogy egy idegen férfi – aki nem mellesleg bizonyosan egy földre szállt angyal – elrontsa ezt számára. És pedig Jimin igazán jól tudta, hogy ha Yoongit benne hagyja az életében, hamarosan képtelen lesz folytatni a jelenlegi pénzkeresési módját. Hiszen már ez a rövid találkozásuk is megtörte őt és bűntudatot keltett benne, amiért így éli az életét. Komolyan elgondolkozott rajta, tényleg jó-e neki ez így. Pedig miért ne lenne jó? Hiszen mindene megvan, amire csak egy ember vágyhat, nem igaz?

Hosszan kifújva a levegőt nyomta meg a csengőt a hatalmas ház kapuja mellett péntek délután, majd idegesen rágva gyönyörű szép ajkait, állt azelőtt, várva, hogy kinyissák azt. Végül, egy csippenő hangot követően a kapu nyithatóvá vált, Jimin pedig megszokottan lökte be azt. Gyakran járt ő itt, teljesen otthonosan érezte magát, egyáltalán nem ódzkodott attól, hogy belépjen a visszataszítóan gazdagnak kinéző ház biztonsági kapuján, majd pedig az ajtón is ugyanígy. A kórházból való szabadulása után is csupán zuhanyozni szaladt haza, majd már sietett is el otthonról, hogy aztán itt tölthesse napja további részét. Be nem vallotta volna, de a legkevésbé sem vágyott akkor egyedüllétre, főként a saját házában nem, ahol kísértik a két nappal azelőtti történések.

Ahogy belépett a házba, lerúgta cipőit és ledobta táskáját, illetve vastag téli kabátját, majd már sietett is a nappaliba, ahol aztán az ott ülő fiatal férfi nyakába ugrott, szorosan magához ölelve az éppen videójátékozó egyént.

-Neee! – kiáltott fel a másik. – Miattad meghaltam!
-Jaj, ne, Mr. Jeon Jeongguknak elölről kell kezdenie egy szintet a kedvenc videójátékában, mert megölelte egy barátja! – gúnyolódott a rózsaszín hajú nevetve, amire csak egy mosolygós szemforgatást kapott válaszul.
-Jól van, most az egyszer megbocsátok... Mr. Park Jimin – vágott vissza a fiatalabb, majd kikapcsolta a videójátékot és viszonozta barátja szoros ölelését. – Mi újság? – kérdezte, apró csókot nyomva annak hajába, mire a másik halkan kuncogni kezdett.
-Minden oké – válaszolta egyszerűen, Jeongguk azonban nem elégedett meg ezzel a válasszal.

-Jimin, most engedtek ki a kórházból egy életveszélyes gyógyszertúladagolás után. Én ezt nem nevezném úgy, hogy oké – húzódott el tőle kissé, arcára simítva a másiknak, mire az lehajtotta fejét. Persze, ő is felfogta a helyzet súlyát, nem arról volt szó, hogy nem ezt tette volna. Egyszerűen csak nem akart beszélni az érzéseiről és arról, mennyire kikészítik a körülötte történő dolgok. Az évek során megtanulta, hogy ha csak teheti, nem lehet őszinte még egyetlen igaz barátjával, Jeon Jeonggukkal sem. Hiszen ha előtte gyakorta megtörik a lelke, nem lesz elég erős a többiekkel szemben sem. Pedig neki mindennél jobban szüksége van a tartására és erejére.

Jeongguk, hiába volt ő Jimin talán egyetlen és legjobb barátja, nem sokat tudott Jimin személyes problémáiról és gondolatairól. Néha próbálta őt faggatni arról, mit érez a férfi és mi áll a vele történő dolgok hátterében, Jimin azonban általában terelte a témát, vagy egyszerűen csak rámászott, ezzel belefojtva a fiatalabba a szót.