Bo(y)ss bitch /Yoonmin ff/

♕6. Fᴇᴊᴇᴢᴇᴛ♕

'𝘿𝙚𝙖𝙩𝙝 𝙞𝙨 𝙖 𝙜𝙞𝙛𝙩 𝙮𝙤𝙪 𝙝𝙖𝙫𝙚𝙣'𝙩 𝙚𝙖𝙧𝙣𝙚𝙙 yet.' - 𝙇𝙚𝙞𝙜𝙝 𝘽𝙖𝙧𝙙𝙪𝙜𝙤, 𝘾𝙤𝙤𝙠𝙚𝙙 𝙆𝙞𝙣𝙜𝙙𝙤𝙢

—————————————————

     További két óra hosszát töltött el Jimin a szüleinél. Az apja végig a szobájában volt, míg ő az édesanyjával beszélgetett, nosztalgiázva, vágyakozva nézegette a régi holmijait és hasonlók. Hamarosan elkezdte egyenesen jól érezni magát. Szép lassan elfelejtette a sok rosszat, ami történik körülötte: az édesapját, azt, mennyire fáj minden tette a szüleinek, azt, milyen a való élete és azt is, hogy már 19 éves kora óta nem láthatta az édesanyját.
Hosszú idő óta először élvezett egy beszélgetést valakivel. Nevetett is, elég gyakran, és úgy látta, az édesanyja is hasonlóan boldog, amiért ennyi év után végre időt tölthet a fiával.

-Csomagoljak neked néhány süteményt? – kérdezte az édesanya, belépve a konyhába, amikor Jimin már indulni készült.
-Köszönöm, de nem kell. Igazából nemigen szoktam süteményeket enni – tördelte ujjait a fiú. Persze amíg a szüleinél volt, megevett egyet-kettőt, de eltervezte, hogy ezért cserébe aznap este nem vacsorázik. Persze ő maga is tudta, hogy az a néhány sütemény nem ér fel egy vacsorával, de valahogyan büntetni akarta magát, amiért csalt a diétájában és elfogadta az édességeket édesanyjától. Úgyis felszedtem egy keveset mostanában, nem árt, ha kihagyom a vacsorát ma este – gondolta.

Persze az a 'felesleg', amit felszedett, csupán néhány dekának volt mondható, Jimin mégis úgy reagált a tényre, hogy elérte a 61 kilogrammot, mintha 150-re hízott volna. Soha nem volt ő duci fiú, mégis mindig annak látta önmagát. Talán az ország elvárásai miatt a sok megfelelési kényszeres ember közé állt. Ezt nyilván nem vallotta volna be önmagának, évek óta azzal a gondolattal élt, hogy ő duci és kész. Mondhatta neki bárki, hogy nem az, sosem hitte el. Egyszerűen csak tökéletes akart lenni. Akkor is, ha tudta, ez lehetetlen.

-Jaj, kincsem, ezt én sütöttem, nincs benne tartósítószer meg ilyenek – mondta az anyja, próbálva rábeszélni a fiút a sütemények elvitelére, mire Jimin kissé elmosolyodott.
-Bűntudatom van, ha süteményt eszek, anya. De nagyon finomak lettek, tényleg! – tette hozzá, most pedig édesanyján volt a sor, hogy elmosolyodjon.
-Akkor vigyél egy keveset Jungkooknak és add át neki, hogy üdvözlöm! – mondta a nő, mire Jimin arcán még szélesebb mosoly terült el.
-Rendben – bólintott a fiú, az anyja pedig szépen elkezdte a süteményeket egy műanyag dobozba helyezni. Jimin mosolyogva nézte a nőt, boldog volt, amiért vele lehet. Őszintén, igazán hiányzott már neki az édesanyja törődése. Hiszen ez az érzés pótolhatatlan.

-Te még mindig itt vagy? – hallotta meg a morcos hangot a háta mögül, mire ijedten perdült meg tengelye körül, és édesanyja is felnézett a sütemények pakolászásából. Nem meglepő módon az édesapja állt mögötte és szigorúan megvető tekintettel nézett a fiatal fiúra.
-É-Én már épp indulni készültem – dadogta a fiú, majd képzeletben jó alaposan kupán vágta magát, amiért ekkora szerencsétlen. Park Jimin, Korea egyik legismertebb kurvája beijed az apjától? Hát ez elég gáz...
-El sem kellett volna jönnöd – morogta a férfi, majd közelebb lépett Jiminhez, aki hátrálni kezdett. Hamarosan azonban beleütközött a konyhaasztalba, mely megakadályozta a 'menekülésben'. Ott állt előtte az apja, mint egy hatalmas torony és Jimin tudta, hogy ha őt most megüti ez az erős férfi, valószínűleg holtan esik majd össze. – Most meg félsz, huh? – kérdezte ingerülten az édesapa.
-Figyelj, apa! Én nagyon sajnálom- - kezdte, de apja kezet emelve rá fenyítette vissza a mondat befejezésétől.
-Hogyan mertél engem szólítani? Huh? Hogy ejthetted ki azokon a mocskos ajkaidon az „apa" szót? – Hangja rémisztő volt, nem csoda, hogy Jimin szárazan zokogva remegett. Rettegett apjától. A hétköznapokban is, de abban a szituációban minden addiginál ijesztőbb volt számára a férfi.